KÁRPÁT BÁRKA

2016.01.26 11:18

Minden vég valami új kezdete.

Civilizációnk hamarosan bekövetkező pusztulása nem tragédia: lehetőség.

Lehetőség hibáink kijavítására, gyengeségeink leküzdésére, az önmagunkkal való elszámolásra. Ha kidől az odvas fa, alatta végre napfényhez juthat az újulat. 

Földanyánk most vajúdik, hogy megszülhesse világunk világosságát!

 

 

Civilizációnk a félelemre és az önzésre épül. Évszázadokon keresztül szilárdnak tűnt ez az alap: a „felvilágosodás" során Istent száműzték a középpontból, és helyére a Semmi került (Descartes). Az emberekkel elhitették, hogy ők csak porszemek, részei egy bonyolult és értelmetlen gépezetnek. A központi nap kihunytával megszűnt a tájékozódás, és a sok kis rész azóta sem talál egymásra.


Jelenlegi válságunk ki fogja kényszeríteni belőlünk a felismerést: egy pillanatra sem veszítettük el kapcsolatunkat az Istennel, hisz benne élünk! Az embert a Teremtő a saját képmására, teremtő lénynek alkotta. Bármely ihletett pillanatában képes újrateremteni önmagát és környezetét. Bármikor képes a sok szemetet és szemétséget, melyet a félelem szorításában teremtett lebontani és végre önmagát adni: a jót.
A Teremtés legmélyebb mozgatórugója a Forrás törvénye: minden teremtmény vissza akar térni forrásához, teremtőjéhez. Ezt a földi poklot mi teremtettük magunknak, hibás mítoszok és soha nem bizonyított tudások alapján. Varázslóinas módjára rendkívül büszkék vagyunk teljesítményünkre, hisz már „majdnem legyőztük a természetet, a betegséget...".

Csakhogy Földanyánk teste nem a háborúról szól. Egymást segítő, egymásra utalt rendszerek szövevénye biztosítja szervezetének működését, melybe a baktériumoktól a bálnákig minden élőlény képes beilleszkedni. Sokáig az ember is társ volt ebben a teremtésben, amíg el nem homályosította látását az önzés és a fél-elem....


Érzed, hogy képes vagy bármikor megváltoztatni világod és ezzel világunk sorsát.

 

Barka-6

 

Most az egyszer nem odázhatod el a döntést: generációk ezrei szenvedték végig az életüket, hogy téged helyzetbe hozzanak. Tatár, török, osztrák rabigában is megmaradtak: érted! Ha nem vállalod feladatod, az ő életük válik nyomtalanná. Neked és magadból kell a bárkát felépítened, mert a fogadban tartva: Te viszed át a Szerelmet a túlsó partra!

Az élet törvénye a változás törvénye. Ami képtelen változni az elpusztul, legyen az egy ember, egy nép, vagy egy teljes faj. A végidőkre már csak egyetlen kérdés maradt: képesek vagyunk-e a megváltozni?

Miért van az, hogy soha egyetlen forradalom sem győzött? 

Miért csúszott félre, miért hanyatlott vissza, miért fulladt vérfürdőbe az emberi faj minden ismert próbálkozása? Az ok az, hogy soha nem volt elég bátorságunk emberi lényünk középpontját becélozni, sose jutottunk el a lényegig, sose merészkedtünk el önmagunkig. Pedig ott a Magban lapul a válasz minden sikerünkre és minden kudarcunkra.

Ott középen...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Európa közepén, a Kárpát-medence nevű tündérkert kellős közepében egy királyfi, úgy hívják: Magyar. Nagy bánata volt a legkisebb királyfinak, mert elfelejtette: miért is küldte oda az Atyja? Segítséget kért az Europunijótól, de a gonosz boszorkának csak szolgálatra kellett, segíteni nem akart. Tovább szalad a Világbankhoz, de az meg fel akarta falni, mert bélpoklos volt szegény pára...

Hullt a könnye, hullt csak egyre, könnyei fátyolán át alig vette észre, hogy a tündérkertben mindent feneke alá pakolt gondoskodó Anyja. Nézte a bő folyókat, nézte a dús földeket, a mindenütt tobzódó állatokat és növényeket... Egyszer csak átnézett a tündérkert falán, és látta hogy a szomszédok már mindent felzabáltak, és kínjukban addig ették a kőszenet és kőolajat, amíg maguk is kővé váltak!

 

Barka-7

 

„Ej, nem lesz ez így jó – gondolta - ejsze ők is emberek vónának..." Térült, fordult és látta hogy a kert tele van az Élet Vizével! Mindenütt gyógyforrások fakadnak, gyógynövényeket ringat a szél, gyógyító ásványoktól duzzad a föld méhe. „Megérdemlik a segítséget, hiszen legutoljára is összekaszaboltak?" - vakargatta a fejét. Egyszer csak eszébe jutott, a tarisznyájában az amulett, melyet Anyjától kapott búcsúzóba: egy körosztot ábrázolt!

 

 

Barka-11

 

Ahogy nézegette, eszébe jutottak Atyjának áldó szavai: „Légy te a Közép az Égigérő Fa, a Magerő, a Jelet mindig viseld a szíveden!" Nagyot ugrott örömében a királyfi, hogy megjött végre az esze, rögvest szíve fölé a nyakába akasztotta az ég-szert. Felragyogott a szíve, ezerszer szebb, ezerszer fényesebb lett, mint előtte! Pillogtak is a szomszédok, mind vakond a palacsintára, mert - szavamat ne felejtsem - pillogni még kővé váltan is tudtak.

Odament hozzájuk, és meglocsolta őket az Élet Vizével, hiszen úgyis Húsvét volt. A szomszédok egymás után keltek életre, és lássatok csodát: felajánlották segítségüket a legkisebb királyfinak! Jót tett nekik a kővé válás, mert addig is gondolkodtak disznóságaikon. „Segítsetek bárkát építeni, mert nagy vihar közeleg!" – mondta nekik a királyfi. „Mindent itt kell hagyjunk, aminek pusztulnia kell, csak a legfontosabbat, a Szerelmet menthetjük meg!"

Lett is nagy sürgés-forgás, az egyik szomszéd fákat döntött, a másik felfűrészelte deszkának, a harmadik vásznak szőtt vitorlának. Tette ki mihez értett, csak a mérnöknek kellett többször elmagyarázni, hogy most nem a Titanic épül! Három nap alatt elkészült a bárka, de már ideje is volt, mert nagyon nagy szél kerekedett. Elszakította a vezetékeket, tövestől tépte ki és vitte a pokolra a plázákat és adótornyokat, majd leszakadt a mennybolt.

 

Megnyíltak az ég csatornái, mindent elöntött a víz, a szennyes árban Barbi babák, és angolvécék úsztak, mindent és mindenkit tisztára mosott az Özönvíz. A sötét égen villámok cikáztak, csak a Bárka felett pirkadt a hajnali ég. A tomboló káosz közepén ringatózó bárkában béke és nyugalom honolt. A kormánynál Magyar állt és magabiztosan zengett éneke az ég felé: „imánk az Istent újra megtalálja, köszöntsd ma népem üdvöd hajnalát!"

 

részlet: https://magyarmegmaradasert.hu/

 

Nagy László

Ki viszi át a Szerelmet


Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

 

 

—————

Vissza