Tandari Éva...

2013.09.24 14:53

http://vimeo.com/3082636

 

http://tandarieva.freeweb.hu/oneletr.html

 

 

Tandari Éva
 
Rövid önéletrajz
 
 
Születtem 1957. szept.17-én Budapesten, a ”család„ harmadik élő gyermekeként hét hónapra, két foggal, hosszú hajjal, köröm nélkül…
Úgy fél éves lehettem, mikor anyánk összevert minket, s kinyitotta ránk a gázcsapot…
 
Tán mondanom sem kell, hogy mindhárman súlyos, életveszélyes állapotban kerültünk kórházba. Én körülbelül (az elmondások szerint) fél évig voltam kórházban élet–halál között lebegve, gipsz–ágyban s oxigén alatt.
 
Aztán onnan egyből Állami gondozásba kerültünk, ahányan voltunk testvérek, annyi felé.
 
            Hogy óvodába hol voltam, fogalmam sincs…
 
Iskolába a Cseppkő utca 74-ben kezdtem el járni, a Münnich Ferenc nevelőotthonban.
Egész ötödikig ott voltam, majd nevelő szülőkhöz kerültem, az idő közben megismert bátyámmal.
 
Különböző, számomra tragikus okok miatt négy év múlva bekerültem a Péterffy Sándor utcai kórház gyermek belgyógyászatára, egy csillapíthatatlan köhögéssel, melyről később kiderült, hogy a tragédia okozta sokk hatására alakult ki. Visszakerültem hát az intézetbe. Először újra a Cseppkő utcába, majd onnan egy évre Pilisre.
 
Mivel itt állandóan a betegszobán tartottak, a nyolcadik osztályt 13 nap alatt végeztem el, az év utolsó napjain járva csak iskolába.
 
(Még így is négyes átlaggal zártam, az évfolyamelsők között…)
 
            Ekkor már vagy négy éve ismertem leendő első férjemet, akivel 16 éves koromban házasságot kötöttünk.
 
Tehát körülbelül négy évig udvarolt, hogy aztán másfél évi házasság után rájöhessünk: Ez nem a mi ”játszmánk„. Elváltunk, s én ott voltam 18 évesen, egy másfél éves, beteg kisfiúval, Gáborkával, aki súlyos asztmás volt, s többet volt beteg, mint nem…(Gáborkám 1974. márc. 15-én született.)
 
Üzlethelységben laktunk, mint ”jóhiszemű, jogcím nélküli lakók„ ahogy régen az önkényes foglalással valamiféle zughoz jutókat hívták.
 
Ma egyszerűen ”Hajléktalan„ a nevük…
 
 
Később átköltöztünk a nevelőanyámhoz, innen vitte el a mentő a kisfiamat úgy, hogy többé már nem is hozom ki, legfeljebb csak temetni.
Ekkor súlyos idegösszeomlást kaptam, s bekerültem a Róbert Károly körúti kórház pszichiátriai osztályára (Nem a zárt osztályra!), ahol három hónapig feküdtem.
 
Itt ismertem meg egy idős festőművészt, aki – mondván, hogy ő már úgy sem jön ki onnan többé – átengedte nekünk a lakását az újpesti Leibstück Mária utcában. Ott, mint ”szívességi alapon családtag„ laktunk, mely titulus egyáltalán nem különbözik a ”jóhiszemű jogcím nélküli„ –– hajléktalantól…
 
            Tehát ugyan ott voltunk, ahol a part szakad, az az sehol…
 
Ez a lakás is dohos, penészes volt, úgy hogy a kisfiú itt is szinte állandóan beteg volt. Egy ideig újra fent voltunk a nevelőanyámnál, ekkor ismerkedtem meg második férjemmel.
 
Ő a B.R.F.K. – közlekedés rendészeténél dolgozott, mint motoros (és részeges) rendőr.
 
Szép sorjában jöttek a gyerekek. Először a kislány; Rita, 1980. júli.5-én. Már három hónapos volt a kicsi, mikor kimondtuk a ”boldogító igent „. Bár nem volt szándékomban újra férjhez menni, de nevelőanyám (épp úgy, mint az első házasságnál) addig agitált, hogy ráálltam a dologra. Ha már ott a gyerek – gondoltam – olyan mindegy…
 
     Nem volt mindegy: a férjem attól kezdve rendszeresen ivott, s mellette én is rákaptam az italra.
 
Szinte egész nap egyedül voltam a gyerekekkel, s a gyereknevelés minden gondjával. Mivel az Intézet nem tanított minket élni, hát követtem az egyetlen példát, ami az orrom előtt volt…
 
   A második közös gyermekünk már a másik lakásban született, szintén újpesten, a Dózsa György úton, mivel az előző lakást szanálták mialatt én a szülőotthonban voltam, mint veszélyeztetett terhes. Mikor kijöttem, már félig le volt bontva a ház. Nem is lakta már más, mint mi, s tán néhány bátrabb egér…
 
Aztán 1982. júl 23-án hét hónapra megszületett a kisfiam, Lacika, hogy rövid, 36 órás ”élet„ után a második agyhártyavérzés el is vigye…
 
    S én újra csak magam voltam a fájdalommal, a keserűséggel, s a már meglévő két gyermekkel…
 
     1982. szept. 21. – én kaptam egy kisfiút, Péterkét. Csak úgy; ”ajándékba „…
 
Még terhes voltam, mikor egy volt intézeti társnőm bemutatta a kisfiú anyját, s kiderült, hogy majdnem napra egyszerre kell szülnünk. Ő nemes egyszerűséggel közölte, hogy ha a gyermeke fiú lesz, eladja húszezer forintért, ha lány lesz, bevágja a ”zaciba„ – tehát az intézetbe.
Megbeszéltük hogy akár fiú, akár lány lesz, hozza el, majd én felnevelem az enyéimmel együtt.
 
       Az ő gyermeke megmaradt, mert nem kellett, az enyém elment, mert én vártam Rá…
 
Hát neveltem a három gyermeket, szintén egyedül, mintha nem is lettem volna férjnél…
 
Bár némi ”nyoma„ azért volt annak, hogy mégis csak van nekem (időnként) egy férjem is, hisz két évvel később újra csak kisfiunk született.
 
  1984. febr.7-én, szintén hét hónapra lett meg Krisztiánka, aki vak, mozgás-képtelen, és értelmi fogyatékos, tehát mint halmozottan sérült gyermeket még csak ki sem adják nekem, hisz magam is mozgássérült vagyok, közel tizenkét éve, hogy szigorúan csak bottal tudok közlekedni, a bal karom sem tudom használni, s emellett számtalan szervi megbetegedéssel küszködöm (reuma, idegzsába, szív, epe, gyomorideg, stb. stb.) 
 
A kisfiú valószínűleg azért lett ennyire sérült, mert három hónapos terhesen az ”édes„ bátyám, akivel anno együtt voltunk nevelőszülőknél, úgy összerugdalt, hogy a mentők vittek el…
 
Három és fél éves korában Krisztiánkát elvitték egy egészségügyi gyermekotthonba, s azóta csak híreket kapok felőle.
Leutazni nem tudok hozzá, hisz egyrészt messze is van, s meg is kértek, hogy mivel értelmi fogyatékos, hát ne nagyon háborgassuk, mert csak még inkább megzavarnánk szegényt.
 
Így sem sok mindent fog fel a körötte lévő dolgokból.
 
   1987-ben gyermekeink állami gondozásba kerültek.
Ezt még mindig könnyebb volt elintézni abban a rendszerben, mint azt, hogy egy rendőrt kényszer – elvonókúrára küldjenek.
 
            Erről a ”Kirándulás a Pokolban„ c. regényemben részletesebben is szólok, hát most nem részletezem.
 
            A gyerekek tehát bekerültek, én ott maradtam egyedül, vagy csaknem egyedül.
 
1988. május 24.-én aztán egész egyszerűen összecsomagoltam két szatyor ruhát, és (mint a mesében) elindultam világgá.
 
Erről az Útról szintén hadd szóljon a regény…
 
       Írni először úgy tíz éves korom körül kezdtem, akkor egyetlen verset írtam, pontosabban egy ismert dalhoz, a Gyertyafény–keringő szövegéhez írtam még egy strófát, mert valahogy túl ”rövidnek„ tartottam.
 
A napközis táborban írtam, s ott mindjárt el is énekeltem az egyik tanárnőnek. Amit én azután kaptam, hát azt jobb, ha nem részletezem.
 
A lényege az volt, hogy ”egy koszos lelenc csak ne piszkoskodjon bele a poétikába…„
 
Hát egy jó ideig nem is írtam.
 
Azaz:időről-időre mégis csak "belepiszkoskodtam"...de mindannyiszor meg is rettentem önnön vakmerőségemtől, s azóta sem merem sehova beadni, elküldeni írásaimat, verseimet, regényeimet.
 
     – Most 2001. júl.20-án lesz hat éve, hogy komolyan elkezdtem írni. (1995. júli.20-án kezdtem. Akkor vesztem össze Ungi Tibivel, a Fedél nélkül c. lap „szülőatyjával”.
 
Aztán épp ő volt az elsők egyike, aki cikket írt rólam és a munkáimról lapja 1995 szeptemberi számában.)
 
            Bízom benne, hogy akinek kezébe kerülnek munkáim, nem lesz azon a véleményen, hogy mégis csak kár volt  ”belepiszkoskodnom„ az Irodalom tiszta s megtisztító vizébe…
 
   Jelenleg több mint 2700 versem van (ezek közül 2400 már egyenként 200-200 verset tartalmazó kötetekbe van téve, s
 
hamarosan elkészül a következő 200-as kötet is ~ persze: nem tematikailag, hanem kronológiai sorrendben követik egymást a versek
 
~, még kiadatlan formában, csak általam fűzött példányokban terjesztve a legszűkebb baráti körömben) egy két kötetes, nemrégiben
 
kiadott regényem, (a fentebbiekben már említett ”Kirándulás a Pokolban„-című munkám) huszonnégy regény és novellás kötetem, kb. kétszáz (5 kötetnyi) kisnovellám, másfél kötetnyi esszém, egy mese–sorozatom, egy egyelőre három részből álló krimi sorozatom van készen, s jelenleg is újabb novellás köteteken, és regényeken dolgozom.
 
            Közben születnek a versek, újságcikkek, esszék…
 
      Mivel száz százalékos rokkant vagyok, s havi nyugdíjam a béka-szint alatt mozog úgy öt – hat méterrel, arra még csak nem is gondolhatok, hogy saját finanszírozásban jelenttessem meg munkáimat…
 
  Közel öt éve egy harmadik emeleti saját (Önkormányzati) lakást kaptam a VII. kerületben, ahonnan ez év februárjában költöztem a IX. kerületbe, egy földszinti, szintén tanácsi lakásba.
 
      Írásaimat – melyek tematikailag az Élet szinte minden területét magukba foglalják – a közelmúltig (1999.jan.3-áig) XIII. kerületben, a Lehel–téri Szt. Margit templom előtt terjesztettem télen – nyáron, hóban – fagyban és kánikulában egyaránt, csak úgy mindjárt a templom lépcsőjén ülve, mint rég; még nyomorgó, nincstelen, kitaszított hajléktalan éveimben.
 
         Vagy mint még ma is, bármely más volt koldus–társam …   
 
Aztán némi konfliktus támadt köztem s az új plébános közt, – ma is nagy a szám ha a hajléktalanok, vagy ”csak„ elesett Ember–társaink érdekeit kell megvédenem  – s a Rend éber őre úgy döntött; jobb ha nem megyek többé.
 
S minthogy már túl jól ismerem a kapitányságok cseppet sem ”vendégszerető„ fogadtatását, ha tetszett, ha nem; kénytelen voltam igazat adni neki.
 
      Igaz, hogy így munkám már nem ”önfenntartó„ de kis ”hátszéllel„ azért még halad…
 
 Szeretnék mielőbb nyilvánosság elé lépni műveimmel, hogy a mindennapok rohanó, egyre hidegebbé s ön-látóbbá váló Világában
 
szétszórhassam a rám bízott Szeretet-sugarakat, s a tán épp oly fontos és szükséges; az Értelemre, a szívre s a lélekre
 
egyaránt hatni tudó gondolataimat.
 
 
Írásaimat egyelőre azonban csak a magam szerény eszközeivel tudom terjeszteni egy kisebb (bár állandó) ú.n. ”belső mag„-nevű olvasó–tábor körében, mivel sem pénzem, sem szponzorom nincs.
 
Hogy mit hoz a Holnap?
 
Nem tudom…   Egyet tudok, de azt biztosan:
 
Dolgozom, míg élek, mert amíg dolgozom;
 
ÉLEK …
 
2007.11.29-én, hosszas szenvedés után, hajnalban eltávozott...hamvait szétszórták itt:
 
 
 
Tandari Éva
 
 

—————

Vissza