A Füstös Isten, avagy Egy Utazás a Belső Világba Az Északi Szelen Túl

            1829-ben a norvég Jens Jansen és az akkor 19 éves fia, Olaf Jansen egy tengeri utazás során úgymond véletlenül bejutottak a Föld 

             belsejébe.

 

            Mindketten 2 ½ évig tartózkodtak ott. Ott éltek a Föld belsejében.

 

         1829.április 3-án kezdődött a történet, amikor az említett két ember egy halászat kedvéért elhagyta Stockholm kikötőjét.

 

          Június 23-án elérték a Spitzbergákat, hogy onnan tovább vitorlázzanak a Ferenc József-földre.

          Kedvező szelet találtak ahhoz, hogy a nyugati parthoz érjenek. És 24 óra múlva egy gyönyörű szép öbölben kötöttek ki...

 

         

 

.

            Hogy megpróbáljak megfeledkezni szomjúságomról, elfoglaltam magam 
            azzal, hogy felhoztam egy kis élelmet és egy üres edényt a 
            hajótestből. A korlát fölött kinyúlva, megtöltöttem az edényt 
            vízzel, hogy a kezeimet és az arcomat leöblítsem. Csodálkozásomra, 
            amint a víz az ajkaimhoz ért, nem éreztem sósnak. Rendkívül 
            felkavart ez a felfedezés. "Apám!" kiáltottam zaklatottan, "a víz, a 
            víz: friss!" "Mi van, Olaf?" kiáltotta az apám, kapkodva mindenfelé. 
            "Biztosan tévedsz. Ez nem föld. Kezdesz megbolondulni." "De, csak 
            kóstold meg!" kiáltva feleltem.

            Ekkor felfedeztük, hogy a víz, valóban friss, teljes mértékben és a 
            lekisebb sós íz, egy cseppet sem érződött benne. Azonnal 
            megtöltöttük a két megmaradt hordónkat és az apám kijelentette, hogy 
            ez biztosan Odin és Thor Istenek áldása, egy mennyei irgalom 
            számunkra.

            Teljesen magunkon kívül voltunk az örömtől és éhségünk megálljt 
            parancsolt a kényszerkoplalásnak. Most, hogy édesvizet találtunk a 
            nyílt tengeren, milyen erővel nem számoltunk ezen a furcsa 
            szélességi fokon, ahol hajó még sosem járt és evezőlapátok 
            loccsanása sem hallatszott?

 

 

            Alighogy csillapítottuk éhségünket, egy szellő töltötte meg henyélő 
            vitorláinkat és észrevettük, hogy az iránytű északi csúcsa keményen 
            nyomja az üveget. Válaszul meglepődésemre, apám azt mondta, hogy 
            "Hallottam erről már ezelőtt; ezt úgy hívják, hogy a tű elhajlása."

            Mielőtt még a tű kiszabadította volna magát az üvegből, 
            meglazítottuk az iránytűt és egy kedvezőbb szögbe fordultunk a 
            tengerszinthez képest, hogy a tű újra szabadon mozoghasson. De a tű 
            egy kicsit nehézkesen mozgott és úgy látszott, mintha olyan 
            bizonytalan lenne, mint egy részeg ember, aztán végül egy irányt 
            mutatott.

            Ezt megelőzően úgy gondoltuk, hogy a szél észak, északnyugat irányba 
            vitt minket, de a tű kiszabadításával felfedeztük, ha hinni lehet 
            neki, akkor alighanem észak, északkelet irányban vitorlázunk. 
            Azonban az irányunk, akár északi is lehet.

            A tenger békés és sima, alig egy-egy hegyes hullámmal, a szél pedig 
            élénk volt. A napsugarak alacsony szögben értek minket, de meglepően 
            kellemes meleg volt. Így ment ez napokon át, amikor azt vettük észre 
            a hajónapló alapján, hogy a vihar óta már 11 nap telt el a nyílt 
            tengeren. A szigorú takarékoskodás miatt az élelmiszerkészletünk 
            egészen jól kitartott, de rohamosan fogyni kezdett. Időközben, az 
            egyik hordónkat vízbe merítettük, apám azt mondta, hogy "Megtöltjük 
            újra." De megdöbbenésünkre úgy találtuk, hogy a víz, most majdnem 
            olyan sós volt, mint a Lofoden Szigetek környékén, Norvégia 
            partjaitól távol.

            Úgy találtam, hogy túl sokat akarok aludni; vajon az ismeretlen 
            vizeken történő vitorlázás izgalmai, vagy a viharos tengeren való 
            borzasztó kalandunk miatt, vagy esetleg az élelmiszerkészlet 
            hiányának hatására, de egyiket sem mondhatnám. Gyakran heveredtem le 
            a kis hajónk kabinjában és az égbolt kék kupoláját fürkésztem; 
            gyakran láttam keleten egy csillagot ragyogni, dacára a napsütésnek. 
            Több napon keresztül, mikor azt a csillagot néztem, mindig 
            közvetlenül felettünk volt.

            A számtásaink szerint Augusztus elseje volt. A nap magasan az 
            égbolton volt és olyan fényesen ragyogott, hogy nem láttam a 
            magányos csillagot, mely pár nappal korábban még a figyelmemet 
            magára vonta.

                          **************************
            

            Egy napon, apám nagyon megijesztett, mikor felhívta a figyelmemet 
            egy szokatlan látnivalóra, mely távol előttünk, majdnem a 
            horizontnál volt. "Ez egy hamis nap!" - kiáltotta az apám, "Olvastam 
            róla; fénytörésnek, vagy délibábnak hívják. Hamarosan eltűnik majd."

            De ez a halványpiros hamis nap, ahogyan azt neveztük, semmilyen 
            irányba sem mozdult több órán át; és közben eszméletlen 
            fénysugarakat bocsátott ki magából, és még mindig ott volt 
            időtlenül, mióta csak megláttuk a horizonton és valótlannak 
            nyilvánítottuk.

            Időnként, felhők és ködfoltok jöttek, de sosem fedték el teljesen. 
            Úgy tűnt, mintha szép fokozatosan egyre feljebb kúszna a számunkra 
            meghatározhatatlanul-kék égbolt horizontján. Aligha tudnánk 
            összehasonlítani a mi napunkat vele, a kerek alakját kivéve. Amikor 
            nem homályosítják el a felhők, vagy az óceán párája, az 
            homályos-pirosas és bronzos árnyalatú, mely átvált egy olyan fehér 
            színre, mint egy fényes felhő, mely egy jóval nagyobb fényt tükröz 
            szét.

            Végülis arra a következtetésre jutottunk ezzel a füstös, hamuszürkés 
            nappal kapcsolatban, hogy bármi is okozza ezt a jelenséget, ez nem a 
            mi napunk visszatükröződése, hanem valamiféle bolygó - és nagyon is 
            valóságos.

 

 

            Nem sokkal ezután, egy napon rendkívül álmosnak éreztem magam és 
            mély álomba merültem. Aztán úgy tűnt, mintha szinte azonnal fel is 
            lettem volna ébresztve, ugyanis apám jó erősen rázta a vállamat és 
            azt mondta, hogy "Olaf ébredj; föld a láthatáron!".

            Lábrapattantam és Óh! Az öröm elmondhatatlan! A távolban, de mégis 
            közvetlen előttünk, földek nyúltak a tengerbe. Partvonal nyúlt végig 
            a jobb oldalunkon, amedig csak a szem ellát, mely végig homokos 
            volt, mely monoton dübörgéssel, a mélység énekével törte habbá a 
            hullámokat. A homokdűnéket fák és dús növényzet borította. Nem tudom 
            kifejezni e felfedezés örömét. Apám mozdulatlanul állt, 
            kormányrúddal a kezében előre nézve, hálaimával öntötte ki szívét 
            Odin és Thor Isteneknek.

 

 

            Időközben, találtunk egy hálót a raktérben és fogtunk is vele néhány 
            halat, hogy pótolhassuk a jelentősen fogyatkozó készleteinket. Az 
            iránytű, melyet visszarögzítettem a helyére, még mindig északot 
            mutatott és úgy mozgott a tengelyén, mint még Stockholmban. A tű 
            elhajlása abbamaradt. Mit jelenthet ez? Akkorra már jóval 
            túljutottunk az északi Póluson. Az iránytű még mindig északot 
            mutatott. Nagyon meghökkentünk, biztos déli irányba haladunk.

            Három napon át vitorláztunk a part mellett, majd egy fjord szájához, 
            vagy egy hatalmas folyóhoz értünk. Ez inkább egy hatalmas öbölhöz 
            hasonlított és be is fordítottuk hajónkat. Egy jó erős szél 
            segítségével folytattuk utunkat befelé. Az öbölről utólag 
            bebizonyosodott, hogy egy hatalmas folyó torkolata volt és azt is 
            megtanultuk róla, hogy az ott lakók Hiddekel-nek hívják.

            Folytattuk az utazást tíz napon át, majd szerencsére, végre 
            eljutottunk oda, ahol az óceán dagálya már nem volt hatással a 
            vízre, és az frissé vált.

 

 

            Ennek felfedezése nem túl gyorsan történt meg, csak mikorra a 
            vizeshordónk eléggé kimerült. Nem vesztegettük az időt, feltöltöttük 
            azt és amint a szél kedvező lett számunkra, folytattuk az utat a 
            folyón felfelé.

            A part mentén nagy erdők nyúltak távol a partvonalon. A fák 
            hatalmasak voltak. Lehorgonyoztunk egy homokos part mellett és 
            kigázoltunk a partra, ahol ízletes mogyorók jutalmaztak minket, 
            melyek nagyon finomak voltak és éhségünket is kielégítették, többek 
            között egyhangú készletünket is lecserélhettük.

            Szeptember elsején, öt hónappal azután, hogy elhagytuk Stockholmot, 
            hirtelen megijedtünk, mikor a távolból emberi dalolászást 
            hallottunk. Nem sokkal azután észrevettünk egy hatalmas hajót, mely 
            követlenül mi felénk tartott a folyón. A fedélzeten, olyan erős 
            kórusban daloltak, hogy az parttól partig úgy visszhangzott, mint 
            amikor ezer hang melódiával tölti meg az egész univerzumot. A 
            kíséretet hárfához hasonló húros hangszerekkel játszották.

            Ez egy sokkal hatalmasabb hajó volt, mint amelyet valaha is láttunk 
            és a szerkezete is különleges volt.

            Ebben a különleges pillanatban, a hajónk éppen szélcsend miatt 
            vesztegelt és nem volt távol a parttól sem. A folyó partját, 
            többszáz láb magas, gyönyörű formájú mammutfák borították. Úgy tűnt, 
            hogy ez az őserdő kétségtelenül, mélyen benyúlik a szárazföldre.

                           ****************************
            

            Az óriási hajó megállt és szinte azonnal egy csónakot eresztettek le 
            hat gigantikus méretű emberrel, akik a mi kis halászbárkánk felé 
            eveztek. Egy idegen nyelven beszéltek hozzánk. A viselkedésükből, 
            azonban tudtuk, hogy nem barátságtalanok. Jó sokat beszéltek 
            egymásközt és az egyikük mértéktelenül nevetett, mintha azzal, hogy 
            ránktaláltak, egy furcsa felfedezést tettek volna. Egyikük az 
            iránytűnket kémlelte és jobban érdekelte az, mint hajónk bármely más 
            része.

            Végül, a vezetőjük jelet adott, és mintha azt kérdezték volna, hogy 
            megengedjük-e, hogy a hajónkat felrakják a fedélzetükre. "Mit 
            mondasz, fiam?" kérdezte az apám. "Nem tehetnek semmi rosszabbat 
            annál, hogy megölnek minket."

 

 

            "Nagyon kedvesnek látszanak." válaszoltam. "habár szörnyen 
            hatalmasak!" "Biztosan ők hatan a birodalom regimentjének 
            kiválasztottjai. Csak nézd a hatalmas termetüket."

            "Talán szívesen elvinnének minket az ő erejük által," mondta az 
            apám, mosolyogva, "Persze megvan arra is a képességük, hogy 
            zsákmányul ejtsenek minket." aztán jeleztük, hogy készen állunk 
            elkísérni őket.

            Pár másodpercen belül a hajó fedélzetén voltunk és fél órával 
            később, a mi kis halászhajónk testét egy különös kampó segítségével 
            úgy emelték a fedélzetre, mint egy ritkaságot.

            Többszáz ember volt velünk a mammuthajó fedélzetén, melyet úgy 
            hívtak, hogy "Naz" és utólag tanultuk meg, hogy "Boldogság"-ot, vagy 
            egy illőbb értelmezés szerint, "Örömkirándulás"-t jelent.

            Apámat és engem, különös módon figyeltek a hajó tulajdonosai, ez az 
            óriások idegen faja, mind egyenlő mértékben csodált minket.

 

 

            Nem volt egyetlen ember sem a fedélzeten, aki alacsonyabb lett volna 
            12 lábnál (kb. 3,7 m). Mindegyikük dús, de nem túl hosszú, hanem 
            látszólag rövidre nyírt szakállat viselt. Kedves és gyönyörű, 
            rendkívül szelíd, pirospozsgás arcuk volt. Némelyikük haja és 
            szakálla fekete, másoké homokszínű, néhányuké pedig sárga volt. A 
            kapitány, ahogyan mi neveztük a nagy hajó méltósága, egy teljes 
            fejjel magasabb volt bármelyik társánál. A nők átlagosan tíz (kb. 3 
            m), tíz és fél láb (kb. 3,2 m) magasak voltak. Az arcvonásaik 
            különlegesen szabályosak és kifinomultak voltak, míg az arcszíneik a 
            legpompásabb színárnyalatokban, egészséget sugároztak.

            Minden férfi és nő, különleges viselkedést tanúsított, melyet mi a 
            helyes nevelésnek tulajdonítottunk és hatalmas termetük dacára sem 
            voltak ügyetlenek. Mint amikor 12 éves koromban a fejem csak apám 
            derekát érte, úgy éreztem most is magam ezeknek az emberekhez a 
            társaságában.

 

 

            Úgy tűnt, mintha versenyeznének egymással a számunkra tanusított 
            udvarias gesztusaikkal és jóságukkal és emlékszem, hogy mindegyikük 
            őszintén nevetett, mikor olyan székeket kellett összeütniük, hogy 
            apámat és engem asztalhoz tudjanak ültetni. Gazdagon díszített és 
            nagyon vonzó egyéni öltözékeik voltak. A férfiak elegánsan hímzett 
            selyem és szatén tunikát viseltek, melyet a derekuknál, övvel 
            kötöttek meg. Térdnadrágot és finom szövésű harisnyát hordtak, 
            miközben a lábukon arany csatokkal díszített zárt szadál volt. 
            Gyorsan felfedeztük, hogy az aranyat a leghétköznapibb fémek 
            egyikeként, széles körben alkalmazzák díszítésre.

            Furcsának tűnhet, hogy sem apám, sem pedig én nem éreztem még ilyen 
            gondoskodást a védelmünk érdekében. "Eljutottunk a felismeréshez" - 
            mondta az apám nekem. "Ez a megtestesülése annak a hagyománynak, 
            melyet az apám és az apám apja adott át nekem, mely tovább támogatja 
            fajunk számos generációját." "Ez kétségtelenül az Északi Szelen túli 
            föld."

            Úgy tűnt, egy olyan benyomást keltettünk a társaságban, hogy 
            különleges támogatást kaptunk az egyik férfitól, Jules Galde-tól és 
            az ő feleségétől, akik nyelvükön tanítottak minket; és mi pedig 
            buzgón tanultunk, ahogyan ők oktattak.

            A kapitány parancsára, a hajó kellemesen himbálózni kezdett és 
            elindult visszafelé a folyón. A gépezet teljesen hangtalan, de 
            rendkívül erős volt.

            A part és a fák mindkét oldalon, rendkívül gyorsan megiramodni 
            látszottak. A hajó sebessége időnként meghaladta bármely vonat 
            sebességét, melyen valaha, akár Amerikában is utaztam. Csodálatos 
            volt.

 

 

            Időközben veszni láttuk a nap sugarait, de figyelmesek lettünk a 
            halvány-piros napból "belülről" kisugárzó ragyogásra, amely előttünk 
            volt és odavonzotta tekintetünket, mikor egy olyan fehér fényt 
            bocsátott ki magából, mintha az egy távoli felhőből áradt volna. Ez 
            majd egy mégnagyobb fényt szórt szét, mondhatám olyan erőset, mint 
            két telihold fénye a legtisztább éjszakán.

            Tizenkét óra tájban ez a fehérség-felhő fogyatkozni látszott és 
            tizenkét órán át kísért minket éjszaka. Korán megtanultuk, hogy ezek 
            az idegen emberek imádói voltak ennek nagy éjszakai felhőnek. Ez 
            volt a "Belső Föld Füstös Istene".

            A hajót olyan világító eszközökkel szerelték fel, melyet én most 
            villanyáramnak vélek, de sem az apám, sem pedig jómagam nem 
            rendelkezek elegendő mechanikai tapasztalattal, hogy megértsem 
            honnan jött az az erő, amely a hajót működtette, vagy fenntartotta 
            ezeket a lágy fényeket, melyek ugyanabból a célból világítottak, 
            melyből a városaink utcáit, a házainkat és az üzleteinket 
            világítjuk.

            Felhívnám a figyelmet az időpontra, hogy 1829 őszén mi a föld 
            "külső" felszínén még semmit sem tudtunk az elektromosságról.

            Az elektromosan túltöltött levegő folyamatosan vitalizáló hatással 
            volt ránk. Még sosem éreztem jobban magam egész életemben, mint az 
            alatt a két év alatt, amit apámmal együtt töltöttem a föld 
            belsejében.

 

 

            Folytatom az események bemutatását: a hajó, amelyen a vitorlásunk 
            utazott, két nappal azután, hogy minket felvett a fedélzetre, 
            megállt. Az apám azt mondta, hogy megítélése szerint, közvetlenül 
            Stockholm, vagy esetleg London alatt lehettünk. A várost, melybe 
            érkeztünk, "Jehu"-nak nevezték, ez kikötővárost jelent. A házak 
            hatalmasak és gyönyörű szerkezetűek voltak, teljesen egységes, de 
            nem egyforma megjelenéssel. Úgy tűnt, hogy az emberek 
            mezőgazdasággal foglalkoznak; a hegyoldalakat szőlőskertek 
            borították, míg a völgyekben gabona növekedett.

            Én még sosem láttam az aranynak ilyen mértékű felsorakoztatását. Ez 
            volt mindenütt. Az ajtóburkolatokat arany berakások díszítették, az 
            asztalokat aranylemez borította. A nyilvános épületek kupolái 
            aranyból voltak. Ezt használták a legbőkezűbben a zene nagy 
            templomainak a plafonjain is.

 

 

            A növényzet pazar bőségben burjánzott és a rengeteg féle gyümölcs a 
            legpompásabb zamattal rendelkezett. A szőlők fürtjei négy (kb. 1,2 
            m) és öt láb (kb. 1,5 m) hosszúak voltak, a szemek akkorák, mint egy 
            narancs, az almák nagyobbak, mint egy ember feje, és ez mindennek a 
            csodálatos növekedését jelképezte a föld "belső" részében.

            California hatalmas vörösfenyőit tekintve, azok mindössze puszta 
            aljnövényzetek az itteni óriási erdei fákhoz képest, melyek egész 
            mérföldekre nyúlnak. A hegyek domboldalai mentén, minden irányban 
            hatalmas marhanyájakat láttunk a folyón történt utazásunk utolsó 
            napjai alatt.

            Sokat hallottunk egy városról, melynek neve "Eden", de egy teljes 
            éven át "Jehu"-ban tartózkodtunk. Az idők végére, elég jól 
            megtanultuk beszélni ennek az idegen emberi fajnak a nyelvét. A 
            tanítóink, Jules Galdea és a felesége, nagy türelmet tanúsítottak, 
            mely igazán dícséretes.

 

 

            Egy napon, "Eden" Uralkodójának egy követe jött el meglátogatni 
            minket és két teljes napon át meglepő kérdések sorozatát tette fel 
            apámnak és nekem. Meg kívánta tudni, hogy honnan jöttünk és, hogy 
            miféle emberek laknak "odakinnt", milyen Istent tisztelünk, milyenek 
            a vallási hitrendszereink, milyen módon élünk a mi idegen földünkön 
            és még ezer más dolgot.

            Az iránytű, melyet magunkkal hoztunk, különösen vonzotta a 
            figyelmet. Az apám és én, magunk között kommentáltuk a tényt, hogy 
            az iránytű még mindig északot mutat, habár mi tudjuk, hogy már 
            áthajóztunk a Föld nyílásának görbületén, vagy csúcsán és jó régen 
            déli irányban haladtunk a Földkéreg "belső" felszínén, mely apám 
            becslése és a sajátom szerint is, körülbelül háromszáz mérföld 
            vastagságú a "belső" és a "külső" felszín között. Viszonylagosan 
            mondva, ez nem vastagabb, mint egy tojás héja, melynek a "külső" és 
            "belső" felszíne között hasonló arányú távolság van.

 

 

            A hatalmas ragyogó felhő, vagy halványvörös tűzgömb, reggel és este 
            tűzvörös, napközben pedig egy gyönyörű fehér fényt, "A Füstös 
            Isten"-t bocsájtja ki magából, mely látszólag a föld nagy vákumának 
            a közepén függ és ott tartózkodik az állandó gravitáció, vagy talán 
            egy atmoszférikus erő által. Itt olyan erőre gondolok, mely minden 
            irányban egyenlő erővel vonz, vagy taszít.

            Ennek az elektromos felhőnek, vagy központi világítótestnek a 
            bázisa, az Istenek székhelye, mely homályos és nem átlátszó, kivéve 
            a számtalan kis nyílást, mely látszólag az Istenség nagy 
            alapzatában, vagy oltára aljában van, melyen a "Füstös Isten" pihen; 
            és a fények átragyognak ezeken a nyílásokon éjjelente és 
            csillagoknak látszanak úgy, mint ahogyan mi látjuk ragyogni a 
            természetes csillagokat, mikor otthon vagyunk Stockholmban, csak 
            azok nagyobbaknak látszanak. "A Füstös Isten" a Föld napi forgásának 
            következtében keleten kel fel és nyugaton nyugszik csakúgy, mint 
            ahogyan a mi napunk a külső felszínen. A valóságban az emberek 
            "belül" abban hisznek, hogy "A Füstös Isten" az ő Jehovah-juk 
            trónja, mely valójában mozdulatlan. Az éjszakák és nappalok 
            váltakozásának effektusát csak a föld napi forgása okozza.

            Felfedeztem, hogy a Belső Föld lakosságának nyelve a Szanszkrit 
            nyelvhez hasonlít.

 

 

            Miután beszámolót tartottunk a belső kontinens központi 
            kormányzatának küldöttsége számára magunkról, az apám által rajzolt 
            térképről és válaszoltunk a föld "külső" felszínéről feltett 
            kérdéseikre, megmutatták nekünk a földrészek és a vízek elosztását, 
            elmondták az összes kontinens, a nagy szigetek és óceánok nevét, 
            elvittek minket "Eden" városába egy olyan szállítóeszköz 
            segítségével, melyhez hasonló sem Európában, sem pedig Amerikában 
            nem létezik. Ez a jármű kétségtelenül egy elektromos találmány. 
            Teljesen hangtalan, egyetlen vaskorláton, tökéletes egyensúlyban 
            fut. Az utazás, igazán nagy sebességgel zajlott. Hegyeken, dombokon 
            és völgyeken, majd meredek hegyoldalakon át vitt minket, és 
            valamilyen láthatatlan megoldással tartotta magát egyensúlyban a 
            vasúti sínen. A kocsi ülései hatalmasak, rendkívül kényelmesek és a 
            padló szintjétől jó magasan voltak. Mindegyik kocsi tetején, 
            precízen felszerelt, oldalukon fekvő kerekek voltak, melyek 
            automatikusan, a kocsi sebességével arányosan szabályozták 
            forgásukat. Jules Galdea megmagyarázta nekünk, hogy ezek a keringő, 
            ventillátorszerű kerekek a kocsi tetején, megsemmisítik az 
            atmoszférikus nyomást, vagy ahogyan azt mi mondjuk, a gravitációt és 
            a gerjesztett vákum segítségével megvédi a kocsit az egyik, vagy 
            másik oldalra történő borulástól az egysínes vasúton; a fekvő 
            kerekek az ő gyors keringésükkel hatékonyan legyőzik a szó szeriniti 
            gravitációs erőt, vagy az atmoszférikus nyomás erejét, vagy 
            bármilyen olyan befolyást, mely nem kívánatos, ami miatt az a föld 
            felszínére zuhanhat, vagy bármit megközelíthet.

                             ******************************
            

            A meglepetés, apám és jómagam számára leírhatatlan volt, amikor egy 
            hatalmas csarnok fejedelmi pompája között, végül a Nagy Főpap, az 
            összes földrész feletti uralkodó elé vittek minket. Gazdagon 
            öltözött és sokkal magasabb volt a többieknél és nem lehetett 
            alacsonyabb tizennégy (kb. 4,3 m), tizenöt lábnál (kb. 4,6 m). Az 
            óriási szoba mennyzetét, melyben fogadtak minket, csodálatosan 
            fénylő ékszerekkel sűrűn teleszórt tömör aranytáblák borították.

            "Eden" városa látszólag egy gyönyörű völgyben fekszik, mely 
            valójában a Belső Kontinens legmagasabb fennsíkja, több ezer lábbal 
            magasabban (1 láb = kb. 0,3 m), mint a vidék bármelyik része. Ez a 
            legcsodálatosabb hely, melyet valaha is láttam utazásaim során. 
            Ebben a kertben mindenféle gyümölcs, szőlőtőkék, cserjék, fák és 
            virágok burjánzanak pazar bőségben.

 

 

            Ebben a kertben egy hatalmas artézi kútból, négy folyó forrása ered. 
            Ezek szétválnak és négy irányban folynak. A helyet az ottlakók "a 
            föld köldökének", vagy "az emberi faj bölcsőjének" kezdeteként 
            nevezik. A folyók neve Euphrates, Psion, Gihon és Hiddekel.

            A Szépség Palotájában, váratlanul ért minket, hogy rátaláltunk a mi 
            kis halászbárkánkra. Olyan sértetlenül hozták el ide a Nagy Főpap 
            elé, mint ahogyan kivették azt a vízből, mikor felrakták a hajó 
            fedélzetére, akik felfedeztek minket a folyón már több, mint egy 
            évvel ezelőtt.

            Több, mint két órán keresztül, audenciát tartottunk ezzel a nagy 
            méltósággal, aki kedves szándékúnak és figyelmesnek mutatkozott. 
            Rendkívül érdeklődőnek mutatta magát és számos kérdést tett fel 
            nekünk különböző dolgokra vonatkozólag, melyekről a küldöttje még 
            nem tájékozódott.

            Az interjú befejezésekor szándékainkról érdeklődött és megkérdezett 
            minket, hogy itt kívánunk-e maradni az országában, vagy ha jobban 
            szeretnénk visszatérni a "külső" világba, biztosítja a lehetőséget, 
            hogy sikeresen vissza tudjunk utazni a fagyos övezet akadályain 
            keresztül, melyek mindkét, az északi és déli nyílást is körülveszik 
            a földön.

            Az apám azt választolta, hogy "Örömünkre szolgált magam és fiam 
            számára, hogy meglátogathattuk az országod és láthattuk az 
            embereidet, a kollégáidat, a zene és a művészet palotáit, a nagy 
            mezőidet, a csodálatos erdőidet; és aztán, kellemes megtiszteltetés 
            volt számunkra, de szeretnénk visszatérni otthonunkba a föld 
            felszínének külső részére. Ez a fiú az egyetlen gyermekem és az én 
            jó feleségem várja visszatérésünket."

            "Félek tőle, hogy sosem tudtok visszatérni" válaszolta a Legfőbb 
            Főpap ", mivel ez az út az egyik legveszélyesebb. Azonban, Jules 
            Galdea-val, a kísérőtőkkel meg fogjátok látogatni a különböző 
            vidékeket és megkaptok minden udvarias gesztust és jóságot. Bármikor 
            készen álltok megkísérelni a visszatérést, biztosítom nektek, hogy a 
            hajótokat, mely itt van kiállítva, vízre helyezzük a Hiddekel folyón 
            és felkínáljuk számotokra a Jehovah-sebességfokozatot."

            Így ért véget az interjúnk a Főpappal, vagy a kontinens 
            Uralkodójával.