Oiolosselôte - Genesis.2. rész

MÁSODIK FEJEZET

A SZOMBAT

"És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor, pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten."

^{(1Móz 2: 1-3)}

Tehát az elmúlt hat nap alatt megteremtett minden olyan dolgot, melyek az elidegenedett lelkek visszatérése érdekében szükséges volt. A hetedeik világrend számára valami egészen más feladat várt. Megalkotta Isten a hetedik napot: vagyis törvényei és parancsolatai által lehetővé tette annak célirányos működését. Egyben meg is szentelte azt. A "szent"- szó tisztát, elkülönítettet jelent. Arra hivatott ez a nap, hogy a teremtményeit végre elválassza, elkülönítse a helytelen vágyaiktól, és azok kétpólusú visszahatásaitól. Megtisztítja teremtésművét a hamis illúzió okozta csapdáktól - végeredményben kitisztítja teremtésművét, a totális szellemi és anyagi Világegyetemet annak minden démonjától, annak minden megnyilvánulási formájától, a lázadás bűnétől, és annak visszahatásaitól, következményeitől.

Ebben alapvetően három dolog segíthet az emberiségnek:

Ha a teremtésműnek a megtapasztalható részét tanulmányozzuk, akkor annak nagyfokú szabályozottságából és látszólagos állandóságából - összehasonlítva saját tetteivel - következtethetünk egy felső Hatalomra.

Ha ebben a világban az ember készít valamit, akkor normális esetben készít hozzá egy használati utasítást is, ami említést tesz a gyártóról, az alapanyagokról, a használat módjáról, a termék céljáról...stb. Nos, a Teremtő is készített ilyet. Eztpl a biblia és más szent könyvek tartalmazzák. ...minőségileg gyenértékűek supán az emberiség egyes csoportjainak vagy fajainak eltérő irányba vezető gondolkodásmódja és tradicionális- kulturális háttere miatt eltérő módon és időben kapták kézhez. A legelsőt természetesen mindjárt a megteremtésük után. De később ezt a fent említett okokból (a lázadás fokozódása, és emiatt való különféle mértékű süllyedésük miatt) térben és időben szét kellett tolni úgy, ahogy a Pangeából leváltak a ma ismert kontinentális lemezek. Ma is mind a háromezer féle vallásban megtalálhatók azok a szent iratok, melyeknek szisztematikus összeillesztésével láthatóvá válik ez az eredeti Használati Utasítás, az emberiség részére.

Ma tehát minden nép vagy népcsoport rendelkezik ebből kisebb-nagyobb részletekkel. Ezeket a részleteket az idők folyamán kisebb-nagyobb igyekezettel megőrizték, további történelmi tényekkel kiegészítették, vagy jobb-rosszabb magyarázatokkal látták el. Mindazonáltal az igazán Isten-kereső egyének felismerik bennük az istenit, és össze tudják illeszteni őket a szükséges mértékben. A szükséges mérték természetesen a saját szellemi előmenetelükön túl mások oktatásában rejlik. Ma a Káli-yugának (hanyatló kornak) vagy vaskornak  ezen időszakában, egyre inkább keverednek a különféle vallások szent iratai, tehát célszerű pontosan illeszteni őket. 

Végül is az emberiségnek a teremtőjéhez való visszatérése a cél. 

Bármely egyéb egyveleg csupán ön- és mások becsapása.

Megjegyzés :

Semmi más dolog nincs: minden készen van, semmit sem kell teremteni, semmit sem kell létrehozni, álmodni, vágyni dolgokra...ezek az illúzióink. Nem kell csodás világot teremteni, ahol béke van, harmónia, szeretet, ahol jólét van, ahol nincs háború, ahol egyenlőek az emberek...ezt sem kell, hiszen megvan, s az ábrándozással- mert ugye most épp az ellentétét éljük, csak nem fogadjuk el, hogy minden jól van úgy , ahogy  ahogy a Teremtő rendeli-  visszakerülünk az anyag csapdájába. 

Ezekben a fent említett szent iratokban olyan történelmi beszámolók is szerepelnek, melyek arról tudósítanak, hogy időről időre bizonyos területeken oly mértékben hagyott alább, süllyedt mélyre az igaz vallás, hogy az Isten személyesen vagy szellemi szolgái által meglátogatta az emberiséget. Az akkor élő emberek láthatták Őt (őket) élni, cselekedni, másokkal bánni, illetve újra hallhatták azokat az eredeti tanításokat, parancsolatokat, törvényeket, melyeket addigra vagy félremagyaráztak, vagy félreértettek, vagy egyszerűen elfelejtettek felelőtlen viselkedésük miatt, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy őrizzék és továbbadják azokat.

A PARADICSOM KERTJÉBEN

"Ez az égnek és a földnek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté, még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje;"

^{(1Móz 2: 4-5)}

Folytatódik a hetedik nap egy csodálatos és nagyszerű leírással. Visszautal Isten arra, hogy teremtésének idején még nem volt a földön növényzet. Egy törvényre hívja fel a figyelmet. Innen kezdve jól követhető törvényszerűségek tárulnak fel a szemünk előtt. Ennek következtében először is megismerjük a Teremtőnk logikáját és szellemiségét, törvényrendszerét: másfelől alkalmazkodhatunk hozzájuk. Vagyis megtanulhatjuk azok figyelembe vételével vezetni életünket. Harmadsorban, pedig a saját elménkkel bármit is alkotunk: ezeket a törvényeket kell alkalmaznunk azok során, hogy hatékonyak legyünk az illúziók megvalósításában - ha ez közelebb visz bennünket a Teremtőnk szolgálatának választásához.

A növényzetnek eső, víz kell ahhoz, hogy egyáltalán kicsírázzon, majd fejlődjön. Természetesen az anyagot kell vizes oldatban bejuttatni a növénybe, vagy annak csírájába. A víz, a tenger, a folyó, az eső másfelől ismeretet is jelent. Eddig is láthattuk ezt a második, de már az első napon is. Később azonban többször is találkozni fogunk ezzel a jelképpel - csupán fel kell ismernünk. Tehát a magatehetetlen lelkeket helyes ismerettel kell öntözni ahhoz, hogy jól fejlődjenek. Ennek az ismeretnek fentről kell érkeznie, de az emberre van bízva annak helyes elosztása.

Láthatjuk tehát, hogy az anyagi teremtésmű még messze nem így nézett ki a hetedik nap hajnalán. Az embernek még roppant sokat kellett tennie ahhoz, hogy a rábízott feladatát elvégezhesse. De nézzük csak a nap további lélegzetelállító visszautalásait.

"Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét."

^{(1Móz 2: 6)}

Nem akarok itt most belemenni a fizika tudományába: de a föld (vagy bármely más összesűrűsödött, szilárd alapú égitest) összepréselődése folyamán bizonyos szilárd anyagok - például jég, oxigén, nitrogén, CO_2, metán... stb. hőmérsékletük növekedése következtében előbb folyadékká, majd szilárd anyagban létrehozott kapillárisokból kiszabadulva, gázzá, gőzzé alakul. Ez a folyamat már elindíthatta a genetikailag odatervezett csírák növényi fejlődését. (Az idők hajnalának tavaszán vetett magvak most csíráznak ki.) Hangsúlyozandónak vélem, hogy jóllehet, egyfajta evolúciós utat kellett bejárniuk - mindazáltal e folyamatot nem a természetes kiválogatódás, és nem a véletlen irányította; hanem elsősorban a Teremtő tervező munkája. A tervezést, pedig a Tőle elpártolt lelkek indukálták. A mellette szolgálók tevékenyen részt vettek a tervezési és megvalósítási folyamatban.

Tehát a felszálló pára megindította egyrészt a föld légkörének, másrészt a növénytakarónak a kialakulását pontosan a meghatározott tervek szerint. Viszont mivel a lázadó lelkek nem mindig követték a terveket, idővel magukra hagyták e folyamatot. Ilyenkor léptek életbe a másodlagos és sokadlagos szabályok, melyeket ma úgy értelmezünk, hogy véletlen és természetes kiválogatódás. Így valójában mindegyik jelen volt. Mi, mai tudatlan emberek viszont nem akarjuk meglátni ebben a páratlan tervezés nyomait, mert elhomályosítanak bennünket a másik kettő következményei. Ez az oka például a mai húsevő állatok - sőt növények - létrejöttének; bizonyos fajok értelmetlennek látszó kipusztulásának; más fajok túlszaporodásának, az állatok félelmének... stb. De nézzük csak tovább!

"És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké."

^{(1Móz 2: 7)}

És végre az ember materializálódik. Vágyai tökéletes fejlettséget érnek el. Kap egy olyan durva-fizikai testet, amely alkalmassá teszi őt az isteni elvárásoknak megfelelni, és egyben saját vágyait is anyagba önteni. Legfontosabb viszont az, hogy az anyagba öntött ilyen fejlettségű lélekszikra visszatérhet Istenhez. Tehát Isten az anyagi világ felhasználásával megépíti a testünket, majd életre kelti azt a Tőle származó életerővel. Ezzel az egyedi lélek életét teljesíti ki, teszi virágzóvá. Ez az életelixír a lélegzettel kerül belénk, s a tüdőn át, a véráramon keresztül a szívbe - létünk központjába. Másfelől az orr az illatok megérzésére való. A későbbiekben bőven találunk rá példát, hogy az ember az égő áldozatot oly módon juttatja el Teremtőjéhez, hogy annak füstje felszáll az Isten orrába.

Ezek az égőáldozatok az imádságot, a Vele való kommunikációt jelképezik. Ha ez oda igaz: igaz vissza is. Tehát Isten azért leheli az ember orrába az élet lehelletét, vagy a Tőle származó áldozat füstjét, hogy oktasson, tanítson bennünket, beszélgessen velünk; továbbá, hogy így jelezze: Ő is áldozatot hoz értünk. Nem Önmagáért éltet bennünket, hanem értünk: hogy mi visszatérjünk Hozzá. Ezért a mi érdekünkben áldozatra is kész értünk (akár saját tökéletes Fia életét áldozva). Kész az orrunkba lehelni az élet lehelletét, hogy élhessünk az Ő áldozata által.

"És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala."

^{(1Móz 2: 8)}

A Biblia (és persze más szent könyvek is) a földi ember számára íródtak. A földi ember szemléletmódját, vágyait és tetteit használja föl ahhoz, hogy megértesse velünk az Ő tetteit és szándékait. Az Ő tettei nem korlátozódnak erre a Föld nevű bolygóra. Erre több esetben is utalni fog. Viszont azt akarja, hogy megértsük Őt. Tehát törekedjünk rá, és igyekezzünk szellemiségünkkel, szellemi lelkünkkel elvonatkoztatni a háromdimenziós anyagtól, és meglátni a segítségével mindazt, amit a látható és láthatatlan birodalmakban, értünk, bukott emberekért tesz.

Így, amit a földön tesz: természetesen valós történelmi események hű leírása - még ha néha hihetetlennek is tűnik. A baj természetesen nem a feljegyzett eseményekkel, vagy azok szavahihetőségével van, hanem a mi korlátolt szavahihetőségünkkel. Akikkel az Isten ezeket leíratta, már alkalmasak arra, hogy lelki szemeikkel és emlékeikkel lássák mindezeket. Nekünk viszont értelmet kell nyernünk mindebből, és nem elvetni őket csak azért, mert nem értjük, vagy nem hisszük. A hit alapja a pontos ismeret. A pontos ismeret, pedig felülről jön, és a nálunk bölcsebbek a mi javunkra írták azt le. Korábban nem kellett azt leírni, elég volt szájról szájra hagyományoztatni; de a jelen korszak, a Kali-yuga idejében az emberek már képtelenek erre igen rövid életük és mélyre süllyedt erkölcsi és szellemi állapotuk miatt. Ezért kb. 5 000 éve, elkezdték e bölcs beszédeket, s a történeteket lejegyezni.

Tehát tekintsünk bele az emberiség őstörténetébe! Az Írás beszámol az Arany-kor kezdetéről. Az embert nem a semmi kellős közepére teremtette az Isten, hanem olyan körülmények közé, amelyek alkalmasak minden szellemi és anyagi szükségletét a legmagasabb szinten kielégíteni. Ráadásul a legnagyobb élvezetet is nyújtja számára - már amennyire az anyag, az illúzió erre képes. Így többek között arra is alkalmassá válik, hogy Istentől kapott feladatát ellátva bizonyítsa, hogy fölismerte eredetét; s szeretne visszatérni oda. Az Éden a Gyönyörűséget jelenti. Más nyelveken ez Paradicsom. Hogy ezt keletre helyezte el, azt jelzi, földrajzi elhelyezkedésén túl - amely Közel-keleten van -, hogy a hetedik nap hajnalán, napfelkelte idején tette ezt. Vagyis az emberiség történelme az anyagi birodalomban azzal kezdődött, hogy Isten egy paradicsomi kertbe helyezte őket.

"És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját."

^{(1Móz 2: 9)}

Érdekes dolgot tudunk meg ebből a versből. Úgy tűnik, mintha a Teremtő még nem fejezte volna be a teremtési munkálatokat. Fákat nevel a földből. Nos, azoknak a fáknak a változatait nemesíti ki az ember számára eledelül, amelyek már meg lettek teremtve a harmadik napon. Az akkor megtervezett növényvilág a világ-rendszereken át nyilván óriási változásokon ment keresztül, attól függően, hogy az idők során a vágyakozó lelkek milyen változásokat terveztek meg, vagy a meglévő bioszféra mit kívánt. Mint korábban említettük: bizonyos elhanyagolásból fakadó vad növényzet is létrejött. Nos, a Teremtő viszont a teremtésműve csúcsául szolgáló ember környezetébe e növényekből olyanokat nemesített ki, amelyek tökéletesen elláthatják az embert, és még kedvük is telik benne. Sőt a megteremtésük sem vesz igénybe annyi időt és fáradtságot, hogy a rájuk bízott feladat kárt szenvedne. Minden élvezetes munka és élet közben bőven nyílik lehetőség arra, hogy átgondolja helyzetét: fölismerje azt, hogy ez az illúzió nem állandó, a Teremtő birodalma viszont az, és még sokkal élvezetesebb is.

A kert közepén elhelyezte az élet fáját. Ilyen fáról ma nem tudunk (bár később kiderül, hogy miért), aminek a gyümölcse életben tarthatja az azon élőt. Ez a fa a Teremtővel való közvetlen kapcsolatot jelenti. Ennek folyamatos fogyasztása, pedig azt, hogy idővel felismeri: hol a helye a teremtésben; oda visszatér, és így örökké élni fog.

Ennek közelében viszont elhelyezte az illúzió fáját is: a jó és gonosz tudásának fáját. Íme, ebből is látszik, hogy a paradicsomi környezet csupán illúzió az anyagban, hiszen az is kétpólusú. Ez utóbbi fa nyilván gyönyörű, csillog-villog, illatozik, s így igen kívánatos. De a neve: jó és gonosz tudásának fája. Vagyis épp ellenpólusa az előzőnek. Ha valaki tehát erre vágyik, az nyilván elfelejti a másikat, amely a Teremtőhöz vezeti őt.

Az élet fája szellemi gyönyörökkel teli; ellenpólusa viszont megmutatja, megtapasztaltatja: mi okoz örömet és mi szenvedést... stb. Az ember melyiket választja? Az egyik az isteni öröklét gyönyöreibe vezet, a másik az elmúló anyagi illúzió gyönyöreibe. De mi lehet az utóbbi következménye? Mi az: jó és gonosz? Később megtudjuk, bár sok szenvedés árán.

"Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik, és négy főágra szakad vala. Az elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a hol az arany terem. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő. A második folyóvíz neve, pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét. És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz, pedig az Eufrátes. És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt."

^{(1Móz 2: 10- 15)}

Hogy pontos képünk legyen a történtek folyamatba helyezéséről, földrajzilag is pontosan megjelöli a Biblia, hogy hol is volt ez a kert. S így megmutatja, hogy ez a földi emberi faj itt a földön honnan indult el. Tudósok úgy vélik, hogy a földünkön, több helyen is kialakultak előemberi, ősemberi fajok. Bár belátják, hogy ebből egy az, a melyből a jelen Homo Sapiens (az Értelmes Ember) kialakult. Nos, ez az emberi faj egy bizonyos területen fejlődött ki - a Teremtő akaratából. A többi a kihalt fajok sorsára jutott. És ez a terület a Perzsa-öböltől északra fekvő négy folyó völgye. A mai Irak déli területén, Bagdad térségében, és attól délre helyezkedik el. Ez Mezopotámia, vagy magyarul: Középfölde egy kisebb déli zónája. (Két folyó ezek közül még átszeli a térséget, a másik kettő azonban egy néhány ezer évvel ezelőtti atomrobbantás hatására kiszáradt.)

Ez a terület a beszámoló szerint keletre, vagyis a szemlélőtől (és az írótól is), a Sínai-hegytől (ami az Arab-félszigeten, a Nefúd-sivatagban) keletre van. Ez a terület még ma is igen termékeny. De természetesen az emberi kapzsiság miatt már messze nem édeni kert. Hogy mi történt vele, azt nem sokára megtudjuk.

Tehát ide helyezte el Isten az embert, hogy vegye birtokába a kertet. Művelje, őrizze, és terjessze ki annak határait a végtelenbe a szaporodása és tudása, bölcsessége által. Mivel a föld gömbölyű, így talán furcsán hangzik, de a kert határai valóban a végtelenbe, vagy a semmibe tűnnek a bolygó teljes meghódítása révén. Ma ez látszólag meg is történt. De nem úgy, ahogy az Isten eltervezte. Mi történt?

Ez a leírás pontosan jelzi az Isten-imádat négy alapformáját is, de ezt később elemezzük ki.

A TILTOTT FA

"És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz."

^{(1Móz 2: 16, 17)}

Itt volt az a pont, amikor az Isten az ember elméjébe véste az egyik legfontosabb szabályt; és most történt először az, hogy a szabály megszegésének következményét is kilátásba helyezte, s a megteremtett ember előtt le is szögezte. A halál fogalmával a testbe zárt léleknek már tisztában kell lennie, hisz maga körül is az állandóság hiányát tapasztalta. Csak azt nem tudta, miért nem állandó. Az élet fáján át, a szellemiségén át volt tudomása e változásokról: de tudatos tapasztalata még nem volt.

Isten nem csak egyszerűen a cselekvési lehetőségek két véglete közé állította őt, hanem keményen tanítani is kezdte. Az élet fája még a hetedik napon az örök életbe vezeti az embert. Ám, ha megismeri, megtapasztalja az anyagi lét kettősségét: az kétségbe ejti (a szó is erre utal!), és elfelejti eredeti célját. Márpedig e létfenntartó gondoskodás nélkül - bármennyire is szeretne örökké élni - meghal. Nem lesz, nem lehet állandó.

Kérdezhetnénk akkor, hogy mi a csudának tette akkor mégis oda, ha úgy szereti a teremtményeit. Nos, azért, hogy próbára tegye, és ennek eredményét mások számára is láthatóvá, nyilvánvalóvá tegye. Ő pontosan tudja, hogy mi lakik a lélek szívében. Viszont ahhoz, hogy őket tanítani tudja, szükséges: hogy a szívbéli gondolatok megnyilvánuljanak, és így mások is pontosan lássák azt, hogy ha valaki boldog, az azért van, mert Teremtőjétől tanul, Őt szolgálja. Viszont, ha Neki hátat fordít: megvonja önmagától és a tőle függőktől az örök élet elixírjét, ami nem más, mint a Legfelsőbbtől szerzett ismeret helyes felhasználása. Mások is láthatják, hogy aki meghal, miért hal meg; aki él, miért él. Ebből okulva könnyebb elgondolkodnia saját szívének vágyain, és annak lehetséges visszahatásain, megnyilvánulásain, következményein. Tehát Isten részéről a legnemesebb szeretet megnyilvánulása az, hogy azokat, akik Őt óhajtják szolgálni, örökké szeretnének élni tökéletes boldogságban, szépségben, gazdagságban és békében: azokat próba alá helyezi, hogy mások is meggyőződjenek arról, hogy mit jelent mindez.

AZ ASSZOMY TEREMTÉSE: HÁZASSÁG

"És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt."

^{(1Móz 2: 18)}

Az Isten is, az angyalok is olyanok, hogy nem rendelkeznek semmilyen kettősséggel. Így természetesen nemi kettősséggel sem. Maga a teremtésmű azonban igen. Sőt a Teremtő és teremtésműve viszonyát is úgy írják le, hogy Isten a férfi, felesége a szellembirodalom. Vagyis az asszony a férfiből van, aki eredetileg e kettősségeket nélkülözi.

Az ember az Isten képmására van teremtve - akár anyagi viszonyok között, akár a fölött vizsgáljuk. Valójában úgy, nemi kettősségektől mentesen is alkalmas volt arra a feladatra, amit az Isten rábízott. Viszont, mint látni fogjuk: az ember kezdett társ után vágyakozni. Ezt a vágyat kielégítendő, döntött Isten úgy, hogy asszonyt alkot neki.

Viszont itt egy fontos alapelvet kell lefektetni. Ha az embernek társa van, annak először is segítenie kell a férje törekvéseit, döntéseit; másodszor hozzá hasonlónak kell lennie - nyilván külső és belső tulajdonságait tekintve. Persze teljesen ugyanolyan nem lehet, hisz akkor nem vonzódna hozzá. Saját magát addig is kiszolgálta, és engedelmeskedett "neki", szerette. Tehát a hasonlóság csak addig érhet, ameddig számára vonzó is marad. (Valami újjal, valami titokzatossággal mindig rendelkeznie kell!) Ezt a férfi számára valóban csak egy asszony elégítheti ki, adhatja meg.

"És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala."

^{(1Móz 2: 19, 20)}

Itt most azt látjuk, hogy újabb állatokat alkot a Teremtő. Ezek genetikai kódja természetesen már létezett, csupán - ugyanúgy, mint korábban a Paradicsom növényeit is - kinemesített további állatfajtákat, bővítve ezzel az állatvilág repertoárját Édenben. Nyilván gyönyörű és kedves állatokat nevelt fel.

Korábban már megparancsolta Isten az embernek, hogy viselje gondját a Paradicsom kertjének; most azonban lehetővé tette, hogy fajonként, sőt akár fajtánként is elnevezz őket. Ezt többek között azért is tette, hogy megfigyelhesse hozzájuk való vonzódásának módját. Meg kellett ismernie az embernek az állatvilágot, hogy láthassa a hímek és nőstények egymáshoz való viszonyát; s ebből megalkothassa vágyának pontos képletét.

Mire az állatvilágot az ember alaposan tanulmányozta: nyilvánvalóvá vált előtte, hogy segítőtársat nem talál. A vágya azonban egyre erősödött társ után, így az Isten az eredeti szabályhoz nyúlt. Belőle alkotott társat neki.

Le kellett szögezni; hogy az ember azért vágyott, és vágyik most is társ után, mert elfelejtette eredeti Társát, akivel meghitt viszonyban volt: a Teremtőt. Isten - ha újra elfogadjuk Őt - újra Barátunk, Társunk, Szerelmünk, Férjünk vagy Feleségünk lesz. Eredetileg mindez egyben volt. A Vele való kapcsolat a legcsodálatosabb élvezetet és lelki gyönyört okozza élvezőjének mindkét irányba. Isten ezt a kapcsolatot nem felejtette el, ezért visszahív, és visszavár bennünket. Mi viszont elfelejtettük mindezt a helytelen vágyaink fátyolában, s majd durva-fizikai testünkben. Ezért vágyunk társra, szeretetre... stb. Valójában tudattalanul Ő rá vágyunk. Amíg azonban ezt felismerjük, még igen sok gyötrelmet kell átélnünk az ideig-óráig tartó gyönyörök visszahatásaiként. Ettől szeretne megóvni Atyánk és Társunk, s visszahív minket.

Társat tehát sem az anyagi-, sem az állatvilágban nem találunk. Ezért alkotta Isten belőlünk a társunkat, hogy végre fölismerjük ezt.

"Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett."

^{(1Móz 2: 21-23)}

Megtörtént tehát az, amire az ember oly nagyon vágyott. Olyan társat kapott, amely hozzá hasonló, mégis igen vonzódik hozzá; s így segítőtársa lehet. Ez így önmagában természetesen tökéletes: vagyis így is eleget tehetnek kötelezettségeiknek, s megfelelő kommunikáció kialakításával fölérhetnek arra a lelki szintre, amely visszavezetheti őket Istenhez. Viszont e személyi kettősség ugyanakkor óriási lehetőséget biztosít ahhoz, hogy még jobban eltávolodjanak Istentől. Az asszony is szabad akarattal rendelkező személy. Amennyiben a vágyai csak egy kicsit is eltérnek a férjétől, és mégis ragaszkodni akarnak egymáshoz: hihetetlen mértékű toleranciát és empátiát kell egymással szemben kiépíteniük. Vajon sikerülni fog? Az emberben eredetileg mindazon tulajdonságok megvannak, amelyek most kettéváltak. Ráadásul két, különálló, önálló személyben. Ha eddig egy döntéshez az ember az elméjében és szívében egymásnak ellentmondó véleményeket (bölcsességet és vágyakat) ütköztetett; azokat önmagában vívott harccal elsimította. Most azonban mindez két különböző személy között fog lezajlani.

A férfi képviseli a bölcsességet, a nő viszont az érzelmeket és vágyakat. A bölcsességnek szükségszerűen fölül kell kerekednie az érzelmeken ahhoz, hogy helyes döntés születhessen. E kettő harmonikus együttműködésének eredménye: a lelkiismeret.

Ahhoz, hogy ez valóban jól működjön, és ne veszélyeztesse a teremtett Univerzum egységét, a Teremtő szabályozó elveket, sőt alapelveket állított fel. Az elv: viselkedési szabály. Az alapelv: igazságon, sőt alapigazságon alapuló viselkedési szabály. Nyilvánvaló, hogy itt, e kapcsolatban már igen nagy szükség van rá, ha célhoz akarunk érni.

Megjegyzendő, hogy az idézet elején szereplő "mély álom" nem kifejezetten csak az érzéstelenítést szolgálja a műtéthez. Eddigi tapasztalatait és vágyait kellett magában mély meditációban átértékelnie, s megalkotnia lelkében a társat. Ez nyilván szükséges ahhoz, hogy a Teremtő pontosan tudja, mit is akar az ember. Így történhetett az, hogy amikor felébredt: pontosan tudta, hogy az csontjából csont, és testéből test.

"Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté."

^{(1Móz 2: 24)}

Íme, a házasság első tökéletes törvénye. Az Isten nem azért bontotta az embert kétfelé, hogy most már egymástól függetlenül létezzenek. Nem. Ezzel ugyancsak megrendítené a Világ egyensúlyát, és hamar romba döntenék azt (úgy, mint mi ma!). Ők továbbra is egy test. Anyagilag, lelkileg különállók, ám szellemileg egyek. Egymás nélkül már nem tudnák beteljesíteni a rájuk váró feladatokat. Ezt az egységet viszont már nem lehet a továbbiakban természetesnek venni, hanem keményen küzdeni kell annak fennmaradásáért. A Teremtő és a teremtésműve is két önálló személy: mégis a Teremtő keményen dolgozik azon, még ma is, hogy ez az egység ne boruljon fel. Ebből a példából is láthatjuk, hogy ennek az egységnek a megőrzéséért elsősorban a férj a felelős, de természetesen a feleséget is komoly felelősség terheli. Ha Isten oktatja, vezeti a Feleségét, és az helyesen cselekedve hozzájárul az egységhez; akkor a házasságban a vezető szerep nyilván a férfit terheli. A feleségnek viszont az engedelmes szeretet megnyilvánulása jelenti a boldogságot, biztonságot és békét.

"Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala."

^{(1Móz 2: 25)}

Mikor a Teremtő önmagából megalkotta a Szót, és más szellemteremtményeket, még semmiféle vágyakból szőtt fátyol sem takarta szellemtestüket. Következésképpen föl sem tűnt ez nekik, hisz nem is volt mihez hasonlítani. Így volt ez az első emberi házaspár esetében is. Az, hogy meztelen, a mez szó fosztóképzős változata. Tehát eredeti állapotukra ily módon nem is létezett kifejezés. Valójában nem is tudhattak róla, hogy testüket el is fedhetnék. Így volt természetes. A helytelen irányú nemi vágyak szülték az emberben ezt a fajta szégyenérzetet, melyet ily módon már el akart takarni. De erről majd később beszélünk. Tehát csak a felöltözött állapotot jelölték, nevezték később meznek; s így csak most tudjuk azt, hogy Édenben ezt nélkülözték. Ők erről akkor nem is tudhattak; vagyis nem "szégyenlették".