Mi az életfeladatom?

 

Lábnyomok

 

 

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

Két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy ő mindig ott járt énvelem.

 

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen, ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

 

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

,,Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem, Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

mindennap ott leszel velem.

 

S most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma látszik

ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

 

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:

,,Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért láttad csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!"

 

Túrmezei Erzsébet fordítása

 

 

 

 

Meg kell kérdezzétek magatoktól:

 

vajon a magam egyéni, földi tervei,

 

vágyai és elképzelései bele illeszkednek-e önnön valós,

 

tehát szellemi ÉN-em magasabb szintű elképzeléseibe?

           

 

Jó kérdés:

 

honnan tudhatjátok meg: mely elképzeléstek az, amely ellenkezik Szellemetek magasabb rendű Céljaival?

 

Mert szinte látom: mint fogalmazódik meg e kérdés szinte mindannyiótok tudatának  mezején!

 

Nos; ha igazán őszintén mertetek és tudtatok felelni - önmagatoknak a kezdeti lépésként felsorolt kérdésekre,

már (nagyjából) kellő rálátással bírhattok arra az Élet-filmre, amelyet az ÉN tervei szerint be kell töltsetek,

végig kell “játsszatok”, mint az ÉN földi-szintű képviselői.

 

Ha tudatában vagytok annak: milyen (valós) képességekkel, milyen vágyakkal, milyen lehetőségekkel bírtok,

s ezek kibontásához milyen mértékben kaptatok segítséget, vagy milyen mértékben nyílik rá módotok,

hogy a magatok erejére támaszkodva kibontsátok a bennetek élő késztetéseket és képességeket:

többnyire Útjaitok valós irányát is láthatjátok.

A Múlt képei ugyanis mindenkor előrevetítik a Holnapok során elétek álló Feladat halvány árnyékait, mintegy:

jelezve, hová, merre fog vinni benneteket az a Sors-szekér, amelyet…

- magatok ácsoltatok Odaát, megrakva aztán mindazon történésekkel és körülményekkel,

amelyek leérvén: már a Titkok Titkaként húzódnak félre azok elől, akik nem képesek csak a Pillanat varázsában élni és lépni!

 

De amelyek kitárulnak az igazán odafigyelő szemek előtt, hogy maguk is segítsenek;

leemelni, s a Földi Valóság szintjére állítani őket, hogy betöltötté és megismertté:

vagyis kibontott és elfogadott Felismerésekké, Szellemi ÉN-jeitekbe építhető Bölcsesség-elemekké válhassanak mind.

 

 Aki azonban nem ismerte fel a korai évek során elébe álló jelekből:

mely Út is az, amelyre lépnie kell, azt a későbbi évek vezetik rá.

 

Sok esetben azért nehéz a valós életfeladatot megtalálni, mert több, egymással azonos szinten

jelentkező késztetés is él bennetek: s ehhez gyakran azonos, vagy majdnem azonos szintű képességek társulnak.

 

Ebben az esetben inkább a körülményekre és a lehetőségekre érdemes támaszkodni, de akként, hogy a másodrendűnek,

tehát az inkább háttérben hagyott élethivatásnak is hagyni kell bizonyos “kiforrási esélyt”.

 

Tehát az egyiket hivatásszerűen, a másikat kedvtelés szintjén érdemes felvállalni.

 

Gyakori, hogy a két út kiegészíti egymást, s egyik a másika nélkül nem adja meg a tudatnak a teljesség érzetét;

mert nem is adhatja meg, éspedig azért nem, mert az egyik feladat sok esetben valamely előző Út nem,

vagy csak félig-meddig betöltött feladatára vezet vissza, megadva a késztetést a tudatnak:

kiteljesíteni, s már egy magasabb fokon betölteni a hiányosnak maradt feladatot.

 

Főként érvényes ez a ti korszakotokra, amikor is gyakran érzitek úgy:

egy-egy Élet alatt több Utat jártok be, s több élet-feladatot hajtotok végre.

 

(Ez ekként is van, s ennek miértje is ismert előttetek, hisz már nem egyszer szóltam arról: egy eon végén... járjátok útjaitokat.)

 

 Hatalmas visszajelzéseket kaphattok (és persze: kaptok is, csak merni, és akarni kell észrevenni azokat!),

 

amikor a magatok Útját: tehát hivatásotokat (vállalt feladataitokat) keresitek.

 

S akiktől e visszajelzések érkeznek, még csak nem is mindig a köröttetek élők közül kerülnek ki,

hisz azok (lévén hogy nem ismerik a ti Életfilmjeiteket) olyan szerepekben akarnak titeket látni,

amelyet ők elképzeltek számotokra.

Sokkal inkább az odafigyelő idegenek, s az elébetek állított “véletlenek” vezethetnek rá benneteket

a valóban néktek rendelt Útra; még akkor is, ha azok a “véletlen” esett történések némi fájdalommal járnak.

 

Gyakori, hogy a téves útmegválasztásra a Sors egy-egy nagy, és fájdalmas kudarc-élménnyel akarja

felhívni a figyelmeteket, megadva rá az okot: váltani, vagyis megállni, megfordulni, és egy másik Úton lépni tovább.

 

 

 

 

 

Ez a másik Út szerencsés esetben az, amelyet ti mint másodrendű életfeladatot könyveltetek el.

De van, hogy egy számotokra teljességgel ismeretlen Út betöltésére késztet,

s akkor vagy elfogadjátok a kihívást, vagy megtorpantok, és: 

 

 

            1;    csökönyösen igyekeztek megmaradni azon az úton, amelyet megkezdtetek,

s amely ugyan kudarcba fulladt,

 

de mert a bennetek (földi tudatotokban) lévő késztetés afelé irányít benneteket,

megkísérlitek tovább járni a már tudottan sehová sem vezető utat

 

            2;    teljességgel leblokkoltok, s megállva: inkább semmit sem tesztek.

 

Őrizgetitek sebeiteket, ápolgatjátok a benneteket ért sérelmeket,

 

s közben az Élet szép lassan elúszik mellettetek,

 

anélkül, hogy egy jottányit is előrébb jutottatok volna a Vissza vezető Úton.

 

Ez utóbbi estben pedig önnön szellemi Én-részetek “támadásait” is el kell viseljétek: és el is viselitek,

 

de többnyire már csak akként reagálva le a bennetek kélt lelkifurdalást is, mint ama sérelem-adta fájdalom részét,

amelyet nem a ti dolgotok orvosolni, de mindig a másé: a családé, a környezeté, a Társadalomé…

 

(sok, a hajléktalanság keserű igája alatt görnyedő ember épp ez utóbbinak “köszönheti”,

hogy hajléktalanná lett, amiként azt, hogy hajléktalan is maradt, míg meg nem hallotta

saját benső Én-jének intő szavát:

akkor viszont szinte bámulatos gyorsasággal képes volt szálláshoz és munkához is jutni,

hogy megkezdhesse visszavezető útját, amely épp úgy vezeti őt mind feljebb és feljebb a kisebb,

tehát földi-szintű úton az egykor elhagyott, vagy ahhoz hasonlatos szintre,

ahogy a Fent Útjain is feljebb vezeti:

 

mert nem egy, és nem két esetben épp a visszatérés mechanizmusának kicsiny,

földi-szintű felismerése és annak megvalósítása maga a vállalás!

 

Az, ami a legfontosabb szerepet játssza az illető Életfilmjében! 

 

Mondanom sem kell: ezer emberből egy  ha akad, aki addig a szintig kell eljusson, s onnan vissza.

 

Többségükben a család, és/vagy a társadalom értük nyúl, hogy segítse “szinten maradni” őket:

de ezek is “hajléktalanok” valamilyen formában, ha fizikai értelemben van is otthonuk,

egy zug, ahol álomra hajtják fejüket, s egy darab kenyér, egy tál étel stb.

 

Ezeknek (amint a kint élők többségének is!) lelkük és szellemük lesz “hajléktalanná”:

 

űzött, sehová és senkihez sem tartozó, és sehová sem tartó vándorrá,

 

s az is marad mindaddig, míg a Tudat: a földi-szintű tudat meg nem rázza magát,

hogy lerázza magáról a tompultságot, a tespedtséget, a semmit-akarást,

s ismét Akarni kezd, tehát új Célt keres, amelyért ismét érdemesnek látja: dolgozni és harcolni.

 

Akkor a lélek és a Szellem is feléled, magára s otthonra talál,

mert a lélek és a Szellem “otthona” mindenkor, minden szinten

a Tudatban megérzett Cél.