Mint a mennyben, úgy itt a földön is...

MINT A MENNYBEN, ÚGY ITT A FÖLDÖN IS
Gondolatok az Úri Imádságról
PAP GÁBOR

Valamit az előzményekről. Az 1970-es évek má-
sodik felétől rendszeresen jártam le a Szamoshátra,
Gyügyére, a fény járását tanulmányozni az ottani református templomban. Akkortájt Gyügye Cégénydá-
nyádhoz tartozott. Az ottani lelkipásztor, Csorba Péter
nagytiszteletű úr hallotta tőlem először az alább kö-
vetkező, már akkor is eléggé terjedelmes gondolatmenetet. (A „szkíta ősvallásra”, illetve a manicheizmusra való utalás akkor még hiányzott belőle!)
Érdekesnek és meggyőzőnek találta, ezért nyomban
összehívott egy kis — hat-hét „kollégából” álló lelkes
mag köré szerveződött — baráti társaságot, hogy ismerkedjenek meg ők is ezekkel a gondolatokkal. A
környékbeli református lelkipásztorokból és közvetlen hozzátartozóikból álló gyülekezet — nem kis
meglepetésemre – egyhangúlag osztotta a házigazda
véleményét. Azóta ide s tova harminc év telt el. Alakult, csiszolódott, itt-ott kissé módosult, máshol kiegészült az okfejtés, de lényegében nem szorult változtatásra. Több ízben előadást is kellett tartanom a
témáról, mert a híre hamar szétszaladt az országban.
Néhány helyen hangszalagra is rögzítették (legalább
egy ilyen példány hozzám is eljutott) — szóval értetlenségre igazán nem panaszkodhatom. Most úgy
adom közre — ezúttal először írásban —, hogy belá-
tom: mint nagykorú gyermek, már a maga életét éli, a
maga útját járja. Fogadják szeretettel!
Tartok tőle, hogy sokan már a szövegét sem ismerik az Úri Imádságnak, nemhogy a mondandója
mélyebb rétegeit valaha is vizsgálgatni merték volna.
Ezért most ide írom azt a szövegváltozatot, amelyet
gyermekkoromban megtanultam, és azóta is így mondom. (A sorszámozás a további hivatkozások megkönnyítésére szolgál.)

1. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
2. Szenteltessék meg a Te neved,
3. Jöjjön el a Te országod,
4. Legyen meg a Te akaratod,
5. Mint a mennyben, úgy itt a földön is.
6. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk
ma.
7. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi
is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
8. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg
minket a gonosztól.
9. Mert tiéd az ország,
10. És a hatalom,
11. És a dicsőség.
12. Mindörökké!
Ámen.

Tudom, vannak más szövegváltozatok is. Ma már a
reformátusok sem így mondják, pedig ez még fél
évszázaddal ezelőtt náluk hivatalos verziónak számí-
tott. A többi felekezet… ki hogyan.
Az Úri Imádságnak két változatát közli az Új Testamentum. A hosszabbat hallottuk most, ezt Máté evangéliumában olvashatjuk. (Mt. 6. 9-13.) A római katolikusok eredetileg a Lukácstól lejegyzett, rövidebb
változatot használták. (Lk. 11. 2-4.) Ma, ökumenikus
elvekre hivatkozva — mikor melyiket. A fenti bontásban számolva az egyes tételeket, a római katolikus
változat nyolcat, a református tizenkettőt tartalmaz. A
kettő közti különbséget kitevő négy tétel az ún. „Doxologia”, az Úr dicsőségét (görögül hé doxé) hangsúlyozó szövegrész.
Talán nem eléggé közismert, ezért meg kell említenem: az Úri Imádság szövegével gondok vannak.
Nem az egyik vagy másik felekezet által használt, ódivatú vagy modernizált szövegváltozatok közti különbségekre gondolok. A tudományos közmegegyezés
úgy tartja, hogy az Új Testamentum „eredeti” nyelve a
görög volt, bár némi szemitizmusok arra engednek
következtetni, hogy elképzelhető — legalábbis bizonyos részleteire vonatkozóan — egy „eredetibb”
arámi (esetleg héber) nyelvű szöveg is. Ezt a kérdést
a következőkben nem kívánom bolygatni. A koraközépkor óta az ún. „nagyegyház” amúgy is a Szent
Jeromosnak tulajdonított latin fordítást, a „Vulgatát”
használta, egészen a legújabb korig. De akármelyik
szövegváltozatot tekintjük, ilyen fordulat, hogy „mi
Atyánk”, egyikben sem található, sőt elvileg sem
képzelhető el. Ezekben a nyelvekben ugyanis nincs
külön szó az atyára és az apára. Csakis a „pater” szó
létezik, illetve görög megfelelője, „ho patér”, amely  a maga nyelvén kizárólag „apát” jelent. A pontos fordítás tehát, akár latinból, akár görögből történik,
csakis így hangozhatnék: „mi apánk, ki vagy a menynyekben…” Márpedig mi nem ezt mondjuk. Tehát itt
valami baj van a kréta körül. A „Pater noster”-ből nem
lehet „mi Atyánkat” fordítani! Ez ténykérdés, nem
vélekedés kérdése. Ha pedig ez így van, akkor… más
forrás is elképzelhető.
A további gondok egy része szerkezeti, a másik tartalmi jellegű. Kezdjük az előbbiekkel.
Az eddigi be-, illetve felosztások a mi tételeink
közül az 5. számút nem tekintették önálló egységnek,
hanem hozzácsapták a 4. számúhoz, esetleg az egész
1-től 4-ig terjedő tételsorozathoz. Aztán: a mi 7. és 8.
sorszámmal ellátott tételeinket rendre kettébontották, és külön-külön értelmezték őket. A tételszám így
természetesen megváltozott: egy mínusz és két plusz
tétellel összesen 13-ra bővült. (Az „áment” mi sem
vettük külön tételnek, hogy miért nem, arra később
még visszatérünk.)
Nehezebb ügy a tartalmi gondok felderítése. Itt a
6., a 7. és a 8. tétel kerülhet górcső alá. A Szentírásmagyarázók egy része túlságosan „durvának”, „földszagúnak” — divatos szóval, amely mindjárt a használóikat is minősíti: „mucsainak” — találja a mindennapi kenyérre való ilyen direkt hivatkozást. Helyette
jelzős bővítést javasolnak, így: „a mi mindennapi lelki kenyerünket…” (Igaz, hogy a Vulgata egyik szövegváltozatában Máté 6. 11. alatt ezt olvassuk: „panem
nostrum supersubstantialem…”, ami jelenthet egyfajta anyag-fölötti minőséget, ám ugyanitt, Lukács 11. 3.
alatt mégiscsak ez áll: „panem nostrum cotidianum…”, ami egyértelműen „mindennapi” kenyeret jelent, mindenféle természetfölötti mellékíz nélkül.)
Szóval a test maradjon ki az Úri Imádságból? Angyali
ötlet! Akkor miért kellett ide, a Földre születnünk?
Lelki kenyeret az angyali karban is fogyaszthattunk
volna! Máris előre kell bocsátanom: az Úri Imádság
az emberi szinten megélhető teljességről szól. A szellem is, a lélek is, de a test is megkapja benne a maga
táplálékát. Ki-ki a maga helyén és idején.
A 7. számú tétellel „mindössze” annyi a gond — ez
most nem másoké, hanem az enyém! —, hogy a ma
általánosan elfogadott szövegváltozat feje tetejére állít egy hierarchiát. Azt, amelyet olyan tisztán, szépen
fogalmazott meg az 5. tétel. („Mint a mennyben, úgy
itt a földön is.”) Nem az Úristennek kell tehát úgy
megbocsátania, „miképpen mi is megbocsátunk…”,
hanem fordítva: nekünk kell, az Ő példáját követve,
megbocsátanunk „az ellenünk vétkezőknek”.
De ez még hagyján! Hiszen ez lehet fordítási pontatlanság is. Hanem ami a 8. tételben történik…
Először is: ez az egyetlen tiltás az egész, tizenkét
tételből álló együttesben. „Ne vígy…!” Milyen alapon
tiltok meg én bármit a Mennyei Atyának? Érdekes,
hogy a Biblia-magyarázók aggályoskodó csapatának
nem ez tűnik fel. Erről így, direkt fogalmazásban említés se tétetik! Nekik csak annyi a gondjuk: hogyan
tételezhetjük fel a Jóistenről, hogy kísértésbe visz
minket? Végül is ez a kétség jogos. A hivatkozási alap
pedig akár Jakab apostol leveléből is idézhető: „Senki sem mondja a kísértésben: Az Isten kísért engem!
Mert az Isten maga rosszal meg nem kísérthető, ő
sem kísért senkit.” (Jakab 1. 13.) A helyesbítési javaslat ilyenkor így szól: „Ne engedj minket…” A tiltás
tehát — ne tedd, bár megtehetnéd! — továbbra is
megmarad.
Be kell vallanom: egészen a legutóbbi időkig nekem sem tűnt fel ez a tiszteletlen fordulat az Úri Imádságban. Sőt, ragaszkodtam az „eredeti” („Ne vígy…!“)
fogalmazáshoz, inkább hagyománytiszteletből, mint
érett megfontolásból. Időközben azonban találkoztam egy olyan szövegváltozattal — ezt elég bizonytalan indokolással szkíta előzményre vezették vissza
népszerűsítői —, amely egészen új megvilágításba
helyezte a 8. tételt. Így hangzik: „Szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne vihessen kísértésbe minket!” A nyereség kétszeres. Először: eltűnik a tiltás
mozzanata. Másodszor: nem a Teremtő, hanem a gonosz vihet kísértésbe minket – ahogy Jézust is megkísértette a maga idején és módján. Ettől kell megszabadítania az Úrnak a hozzá fordulókat.
Hosszas keresgélés után sem találtam kifogásolni
valót ebben a szövegváltozatban. Hogyan torzulhatott (ha torzult) a jelenleg használt formára? Alighanem a következő változaton át: „Hogy ne vigyen
kísértésbe, szabadíts meg minket a gonosztól!” Ebből
már egészen csekély félreértés — vagy csúsztatás —
révén aránylag könnyen előállhatott az ismert tételváltozat. De az is látható ebből a rekonstruált formából, hogy az csak valamelyik indoeurópai — akár
latin, akár germán, akár szláv — nyelvre való áttétel
(mármint a szkítából) révén állhatott elő. Csakis itt
kezdődhet így egy mondat: „Ut…” (latin), „Damit…”
(német), „Cstobü…” (orosz, kissé szabálytalan fonetikus átírásban) stb. Magyar így sohasem kezd mondatot. Feltehetőleg imádságos lelkületű szkíta ősünk
sem. A jelenlegi változat talán éppen a nyakatekert
indoeurópai fogalmazás „kijavítása” révén jött létre.
Gondjaink ezek után jórészt elcsitulhattak. Nem
így örömeink. Azok csak most kezdenek éledezni.
Ha az Úri Imádság valóban a teljességet foglalja
magában kérések és dicsőítés formájában — én erő-
sen hiszem, hogy ez így van! —, akkor a teremtett világ legáltalánosabb, ugyanakkor számunkra, emberi
lények számára közvetlen létfeltételeket is biztosító
kereteinek jól érzékelhető megnyilatkozásban jelen
kell lenniük benne. Melyek ezek a „legáltalánosabb…”
keretek? Lényegében egyetlen egyről beszélhetünk,
amelynek egy térbeli és négyféle, egymásra épülő,
különböző nagyságrendekben tetten érhető időbeli
megnyilatkozásával számol a hagyomány. Nemcsak a
miénk, hanem az indoeurópai-szemita alapokon építkező zsidó-keresztény egyházi hagyomány is, amikor
a maga „szakrális év” fogalmát kialakítja, és működteti a napi, illetve az éves liturgiai gyakorlatban.

Miről van szó konkrétan? Legegyszerűbb, ha közvetlenül rákérdezünk a kezdetre. Mikor indul az „egyházi év”? (A római katolikus éppen úgy, mint az evangélikus vagy a református!) Advent kezdetén. Hogyan
kapjuk meg ezt a napot? Négy hetet visszaszámlálunk
Karácsony napjától. Melyik hónapba fog esni? November utolsó hetébe. Vagyis? Középkori — keresztény! — névadással: a Nyilas havának első dekaná-
tusába. (Első tíz napjába.) Miért éppen itt indul a szakrális év? Miért nem Jézus születése napján? Azért,
mert Jézus nem innen, a Földről indult. Ide csak meg-
érkezett. Az Atyától indult. Az ő képviseleti helye pedig a bennünket közvetlenül körülvevő Univerzumban a saját Tejútrendszerünk központja. Mármost ha
innen, a Földről egyenes úton akarunk eljutni a saját
Galaxis-centrumunkba, akkor a Zodiákus zárt övezetén belül a Nyilason kell áthaladnunk. Nincs más út
innen — oda. Ami azt jelenti, hogy onnan — ide sem.
Nos, ez a Nyilas jelentősége — térben. Minthogy pedig Jézus születésekor az egyes állatövi egységek
(például a Nyilas) térbeli és időbeli jelentése egy
kozmikus — és egyben üdvtörténeti — pillanatra
fedésbe került egymással, így az „indulás”, ha az való-
ban az Atyától történt, csakis a Nyilas — most már így
kell fogalmaznunk — téridő-egységén keresztül juthatott el hozzánk, és csak a földet érés történt Kará-
csony éjszakáján.
Ezzel hát azt is elárultam, hogy ama bizonyos
„keret”, amelyben az üdvtörténet eseményeit tetszés
szerinti részletességgel vizsgálgathatjuk, az Állatöv,
idegen szóval a Zodiákus vagy Ekliptika, régi magyar
nevén a Napút. Ennek az egyetlen térbeli megnyilatkozása a tizenkét csillagképből álló Ekliptika, a
négy, egymásra rétegeződő időbeli pedig következőképpen alakul. A legszűkebb időegység a tizenkét
ún. „kettős órából” álló nap. Ennek a dél-pontja a Nyilas (keleti nevén a Ló) kettős órájának közepére esik.
A következő nagyságrendben a tizenkét állatövi jegy-
érvénytartamból (csillagászati hónapból) álló ún. „kis
Nap-évet” találjuk. A harmadik nagyságrend egy tizenkét évből álló időegység. (Keleten ma is ebben
számolják az éveket. Idén például a Tigris évében
járunk. A Tigris náluk a mi Oroszlánunknak felel
meg.) Végül a negyedik nagyságrend a tizenkét „világhónapból” álló ún. precessziós vagy „nagy Nap-év”.
Ez terjedelmét tekintve kereken huszonhatezerszerese a „kis Nap-évnek”, a kezdő hónapja pedig a Nyilassal szemközti Ikrek hava. (Keleten a Patkány vagy
Egér világhónapjának nevezik.)
Jó-jó — dohoghatnak —, de mi köze mindezeknek
az Úri Imádsághoz? Valóban olyan nehéz erre a kérdésre felelni? A teljességről volt szó mind a két esetben. Az Úri Imádságéban is, a többértelmű téridő-kör,
az Állatöv esetében is. Milyen rokon vonásokat fedeztünk föl eddig közöttük? Mindkettő tizenkét egységből áll. Mind a kettő az Atyától indítja a maga mondandóját. Ha a „kicsi évben” számoljuk a tulajdonság-egységeket, mindkettőben a hatodik lépésre jutunk el az evés-ivás, általában az érzéki tapasztalás
és a neki megfelelő érzéki élvezetek téridő-színéhez.
Ez a Miatyánkban a „mindennapi kenyér” tétele, az
Állatövben a leg-”földhözragadtabb” tulajdonságcsomag letéteményese, a Bika. Ez utóbbi megfelelés
mindenesetre arra is figyelmeztet, hogy célszerű az
összevetést a „kis év” menetében megejteni. Ez pedig azt jelenti, hogy az Úri Imádság első rendűen az
egyén létezési szintjén fejti ki a maga működését, és
csak áttételesen hat a nemzeti, illetve a még tágabb,
az emberiség-szintű életviteli rendre. Ne tévesszen
meg tehát bennünket a többes szám első személy —
„mi Atyánk”, „mi kenyerünk”, „mi vétkeink”… stb. —,
ha százan, ha százezren imádkozunk is egyidőben,
ugyanazon a helyen, minden egyes ima személyes
könyörgés, személyes hálaadás, személyes dicsőítés
lesz, egyéni háttérrel és ennek megfelelő jövőképpel.
Most pedig lássuk a Zodiákus téridő-körét, az
egyes stációknál a megfelelő ima-szövegrész feltüntetésével. Kezdeti számozásunkat megtartva, ez ilyen
megfelelés-sorrendet fog adni.
1. tétel: Nyilas (Keleten Ló), 

2. Bak (Kecske vagy
Juh),

3. Vízöntő (Majom), 

4. Halak (Kakas),

 5. Kos(Kutya),

6. Bika (Disznó), 

7. Ikrek (Patkány vagy Egér),

8. Rák (Bivaly vagy Ökör), 

9. Oroszlán (Tigris), 

10.Szűz (Macska vagy Nyúl), 

11. Mérleg (Sárkány), 

12.Skorpió (Kígyó).

Az „Ámen” visszacsatol „a menny”-hez, és ezzel az 1. tételhez, a Mennyei Atyához. (Az
összefüggés-rendszert célszerű rajzban is szemléltetni.)

A kifejtés során induljunk el az ismerttől az ismeretlen felé. Az évkörben (értsd: a szakrális évben,
amit a magyar nyelv „esztendőnek”, vagyis „Istenidőnek” nevez) nem indulhatunk máshonnan, ha
szinkronban akarunk haladni az Úri Imádság tétel-sorrendjével, mint a Nyilasból. Ennek az állításnak az indokoltságát már láttuk. (Újabb, megerősítő érvként a „mennyek” kifejezés egy érdekes alakváltozatára kell itt felhívnom a figyelmet. 

Toroczkai-Wigand Ede Öreg csillagok című munkájában a „mönnyég” kifejezés a
Tejút szinonimájaként szerepel. Ez azt jelenti, hogy a
„világ ~ virág” analógiájára képezhetünk egy „menynyek ~ mennyég” párost is, és akkor a „ki vagy a menny-
égben” megjelöléshez jutunk, ami már félreérthetetlenül a saját Tejútrendszerünk centruma felé tereli
— természetesen a Nyilas csillagképén át — a figyelmünket, amikor „mi Atyánkat” meg akarjuk szólí-
tani.) 

Hogy merre induljunk, azt is tudjuk már. Pillanatnyi felkészültségünk szerint csak a Bak felé tehetjük meg az első lépést. (Később látni fogjuk: ennek a kérdésnek a megoldása azért nem ilyen egyszerű!)
 

A Bak hava a név megszenteltetését hozza. Ennek
a hónapnak a fejénél, Karácsonykor ölt testet az Ige.

Mi köze ennek a két ténynek egymáshoz?

Nos a név megköt, szilárd burkot képez a megnevezett körül. Miért nem szeretik alattomban tevékenykedő hálózatok, kiscsoportok, álnéven ártó politikusok, maffiózók, ha „nevükön nevezzük” őket?... 

 

A név-manipuláció jellegzetes szaturnuszi tulajdonság. Megkötés,
burokképzés — ez a Bakban otthon lévő Szaturnusz
tevékenységére utal. Másképp nehezen értenénk
meg, miért a nevét kell megszentelni az Atyának,
miért nem őt magát. 

Földre születni csakis emberi „burokban” lehet, ha embert akarunk megváltani.

 Ez teszi lehetővé, hogy legalább küldetésünk idejére
azonosak maradhassunk önmagunkkal, és ránk ismerhessenek, akikhez küldettünk. 

Tapasztalati tény:
az indiánok Jézusa indián, a négereké néger, az eszkimóké eszkimó… Ember-testbe születvén maga
Jézus is mindvégig „Ember fiának” nevezi magát.

A következő hónap a Vízöntőé, a neki megfelelő
tétel az ország fogalmát hozza be a képbe. 

De miféle ország ez? 

Kétféle útmutatónk is van erre vonatkozólag. Az egyik mindjárt innen, az Úri Imádságból.
Vessünk csak egy pillantást a „túloldalra”, az Oroszlán havába!

 Mi áll ott szöveg-párhuzamként?

 „Mert tiéd az ország”. Ez tehát az „ország-tengely” a Miatyánkban, akárcsak az Isten-időben, az esztendőben.
További konkrétumot erről az országról maga Jézus
árul el nekünk, amikor Pilátus kérdésére válaszolva
ezt mondja: 

„Az én országom nem e világból való”.(János 18. 36.) 

Ha ismerjük a Vízöntő alaptermészetét, habozás nélkül elfogadjuk a megfeleltetést.
Erre a téridő- egységre ugyanis éppen a „foghatatlanság”, az anyagtalanodás, a nem-evilágiság a jellemző.
Ezt nem értette meg a maga korában „nagy” Konstantin, amikor a Vízöntő nevét hordozó Byzantiont
(ejtsd: Vizantion) — felépítette. Kőbe foglalta. Anyagi,
tömegszerű állapotba merevítette azt a létminőséget,
amelynek lényege az energia-szerűség. És ebből akarta megalkotni a „Te országodat”. 

Hát ez így nem megy!

Nem véletlenül lett a legsötétebb, leggyilkosabb fekete mágia fészke máig hatóan a konstantini
alapítású keleti „ortodoxia”, az oláh, a rác, az orosz
tömegmészárlások gátlástalan felbujtója. 

Érdekes adalék lehet még ehhez a tételhez: az újszövetségi
Szentírást „zsidótlanítani” igyekvő és ezért antiszemitának, majd egyenesen eretneknek bélyegzett
Markion a második század derekán ezen a helyén az
Úri Imádságnak az „ország” helyett a Szentlelket (az ő
megnevezésével „Szent Szellemet”) szerepelteti
kulcsfogalomként.

 Idézzük az RGG (Religion in
Geschichte und Gegenwart) 1931-es kiadásából az
idevágó részletet. „Marcion Miatyánkja Lukácshoz
kapcsolódik, ámbár az első kérés Marcionnál így szól:

>>Jöjjön el hozzánk a te Szent Szellemed, és tisztítson meg minket<<.” Az anyagtalanodás mozzanata,
mint jellegzetes Vízöntő-sajátosság, jól érzékelhetően megjelenik ebben a változatban is.

A következő tétel kulcsszava az akarat. Évköri egysége a Halak hava. 

A Halak egyik, kevéssé hangoztatott alaptulajdonsága a félelemtől motivált, hajthatatlan, ellentmondást provokáló, de azt következetesen visszaverő akaratosság. Ennek a túloldalán, a Szűz
téridő-mezején a „hatalom” fogalmával találkozunk majd.

 Nos, a hatalmat — akarni kell! Ma, a „Halál-zónában” (értsd: a Halakat a Szűzzel összekötő tengely
hatáskörzetében), a benne várható folyamatok végjátékában — az akarnokok korában — ennek a tételnek az érvényességét aligha kell bővebben igazolni.

A Kos téridő-egységéhez érkeztünk.

 Itt lép érvénybe a „mint fent, úgy lent” egyetemes asztrálmítoszi,
ugyanakkor valláserkölcsi indíttatású, itt és most kérés záró formulájaként megfogalmazott iránymutatása: 

„mint a mennyben, úgy itt a földön is.”

 A képlet egészen tiszta, azonnal érthető. A „fent”: évköri
értelemben a világos félévet jelenti, amely itt, a Kos
nulla pontján indul, és a Mérleg nulla pontjáig tart. A „lent” pedig: az ott kezdődő, idáig tartó sötét félév.

Ami „fent” szellemi vonatkozásban megszületik –
konkrétan a jóság, a szeretet és az ingyen kegyelem–, az ölt testet, más szóval költözik testi menedékbe
az Isten-idő fényben elszegényedő „lenti” felében.

Van azonban itt még egy érdekesség.

 Régóta vitatéma, vajon a „mint fent, úgy lent” tétele csak az „akarat” mezejére vonatkozik-e, vagy az érvénye áthullámzik — visszaútban — az „országig”, sőt még tovább, a „névre” is? Nyelvészeti úton ez a lehetőség
nem zárható ki, de perdöntő érvénnyel nem is erősíthető meg. Más a helyzet, ha komolyan vesszük a kétféle jelentésréteg — az üdvtörténeti és a kozmológiai— szoros egymásra-utaltságát az Úri Imádságban.

 Az utóbbiban, a kozmológiai — tovább pontosítva: az asztrálmítoszi alapú — értelmezési tartományban
ugyanis ez a jegy-ötösség, a Nyilastól a Kosig bezárólag, egyetlen összefüggő részrendszernek tételeződik
a szakrális tizenkettességen belül.

 Milyen alapon?

Hogy ezt megértsük, meg kell ismerkednünk a „misztikus zodiákus” fogalmával. Ez ugyanazokból a jegyekből áll, mint a „normális”, de míg az egy adott eseménynek vagy személynek a szellemiségére vonatkozó legáltalánosabb tudnivalókat közli, addig az ugyanerre a személyre vagy eseményre vonatkozó,
ugyanezt tovább minősítő „misztikus” jegy az ugyanakkor, ugyanott érvényesülő lelki sajátosságról informál bennünket. (A testi tulajdonságok, mint már láttuk, mindig a szellemivel szemközti jegy-érvénytartamban váltódnak ki.)

 Mármost a szóban forgó ötösség tagjai a szellemiség-lelkiség megfelelések zárt láncolatát képezik az évkörben, és e tekintetben egyedülálló a „viselkedésük”. Így könnyen rájuk ismerhetünk. 

Lássuk a kapcsolatokat! 

Előre bocsátom: ezek jellemző módon itt is visszahatólag működnek a
„kis évkör” szabályos jegy-sorrendjéhez képest. 

A Kos-szellemiséghez Halak-lelkiség tartozik.

 A Halakszellemiséghez Vízöntő-lelkiség, a Vízöntő-szellemiséghez Bak-lelkiség, a Bak-szellemiséghez — kitalálták! — Nyilas-lelkiség. És itt vége a zárt láncolatnak.

Mint ahogy a Kos előtt is másfajta kapcsolatrendszer működött. De ezekről majd később. A kapcsolódási
láncolatot (visszafelé) elindító láncszem, mint láttuk,
ezúttal is a Kos volt, akárcsak az Úri Imádságban neki megfelelő tétel — „Mint a mennyben, úgy itt a földön
is” — a maga ötös tételrendszerében. Kell ennél látványosabb megfelelés?

A következő téridő-egység a Bika. Ennek a kapcsolatát az imádságban ide eső „mindennapi kenyérrel”
fentebb már tárgyaltuk. 

És a „misztikus” vonatkozások? Mert most már ezekre is tekintettel kell lennünk!
Nos, a Bika-szellemiségnek — egyedi esetként az Isten-időben — önmaga lelkisége felel meg. Kényelmes, de veszélyes élethelyzet! Amit az értelmem jónak ítél, azért magától értetődően lelkesedem. Ha viszont érzelmileg kötődöm valakihez vagy valamihez, az értelmem ellenőrzés nélkül jóváhagyja. Ezt a sajátságos létállapotot mindennap — ma éljük meg. Mintha megállt volna az idő. Azt hiszem, ide nem kell bővebb magyarázat.

Az Ikrek következik — és itt kerülünk először szembe — az Ekliptikán 180 fokra — egy már megtárgyalt jegy-érvénytartammal. A Nyilassal. Ez azt jelenti, hogy amit „Mi Atyánk” szellemi értelemben jelentett
számunkra, annak a testi vetületét fogjuk itt és most megtapasztalni.

 Hogyan?

 „Bocsásd meg a mi vétkeinket…” És itt most már feltétlenül ki kell javítanunk a
jelenlegi szöveg-változatban mutatkozó fordítási (értelmezési?) képtelenséget. Nem mondhatjuk az Atyá-
nak, hogy Ő cselekedjék úgy, „miképpen mi”, hanem mi kell, hogy úgy cselekedjünk, miképpen ő „elő-
játssza” nekünk. A javított szöveg tehát így hangozhatnék:

 „Bocsásd meg a mi vétkeinket, s azonképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

 A legtipikusabb párhuzamos cselekvés-modell: „ahogy Te énvelem, én is úgy másokkal.” Erre szolgált példá-
zattal Jézus, amikor az adós szolga esetét mesélte el tanítványainak. (Máté 18. 23-35.) Hogy mennyire
szoros az összefüggés a párhuzamos cselekvés-modell és a megbocsátás problémaköre között, s hogy
mindennek mennyire direkt a kapcsolata a „Mennyei Atyával”, azt éppen ennek a példázatnak a záró mondata tudatosíthatja bennünk.

 „Így cselekszik az én Mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok ki-ki az ő atyjafiának.” (Tudniillik ha ugyanolyan kegyetlenek leszünk, mint a példázatbeli szolga, akkor halálra ad bennünket.)

 Hadd mondjam ki végül, ha eddig nem jöttek volna rá maguktól: ez egyben a legtipikusabb Ikrek-cselekvésmintázat is!
Lelki értelemben pedig ugyanitt a Szűz-tulajdonságok fognak érvényesülni. Ezek közül a legismertebb és
egyben a legszembetűnőbb a ráció, a „józan ész” szerepének minden egyéb vezérlő elv fölé tornázása.
Nos, a párhuzamos cselekvés-modell a józanul mérlegelő értelem számára is alapos okot szolgáltathat lelkesedésre. Más szóval érzelmileg is indokoltnak tűnhet. Itt még közvetlenül nem működik az ingyen kegyelem, amit a Szűz-lelkiség már semmiképpen sem tudna a maga szabályrendszerében értelmezni.

Ezután érkezünk a csúcsra a Fény szempontjából az Isten-időben. A Rák-hónap nulla foka a nyári napforduló pillanatát hozza be az évkörbe. Ha pedig a Fény (értsd: a Világ Világossága) kiteljesedik, akkor
már nemcsak a jóság és a szeretet, de az ingyen kegyelem is „csúcsra járatódik” a teremtett világ működésében.

 Ami azt jelenti, hogy lesz ugyan kísértés (de még mennyire lesz!) az életünkben, de lesz szabadulás is. Az egyiket, a kísértést a „gonosz”, az anyaghoz kötöttségünkből fakadó sötét erők képviselete hozza, a szabadulást — nem a „józan ész”, hanem az értelem-feletti működésrendű „ingyen kegyelem”. A Rák képjele a hagyományban: egymásba
íródó 6 és 9. Az egyik mozgáspálya mélybe visz, a másik kiemel a mélyből. Helyben vagyunk! És szemben a „névadással”, a Bak jegy-érvénytartamában megtapasztalt burok-képződéssel. Ami itt, a fény-maximum idején a maga tiszta szellemi működésében tapasztalható meg, az ott anyagba költözik, foghatóvá lesz, „megneveződik”. 

Ami pedig a „misztikus”, az a lelki síkon várható kiegészítő folyamatokat illeti, ezek a Mérleg tulajdonság-mezejében zajlanak le. Hiába hozzuk — ingyen kegyelemből — a legteljesebb áldozatot, ha annak élvezője számára nem tudjuk garantálni a lelkileg kiegyensúlyozott fogadó közeget.
Például az anyai áldozathozatal hiábavalóvá silányul, ha nem tudja biztosítani a gyermek számára a harmonikus érzelmi-hangulati környezetet.

 A hagyományos magyar képjelhasználatban a Rák-tulajdonságokat azok legmagasabb működési szintjén a fiait önvérével tápláló „Pelikán” (Jézus-szimbólum!) jelképezi. A hozzá szükségképpen kapcsolódó „misztikus” Mérleg-tulajdonságokat pedig — a fészek.

Eddig tartott a „katolikus” (Lukács fogalmazta) Miatyánk-szöveg.

 A Fény-járás csúcsán búcsúztunk a Világ Világosságától, illetve az ő Küldőjétől, a „mi Atyánktól”. Innen a „doxologia” tételei következnek, és itt megint érdekes kapcsolat-rendszer kezd kirajzolódni a szemünk előtt.

 A maradék résznek ugyanis a kezdő állomása az évkörben az Oroszlán, az ő lelkiségének a képviselete viszont a doxologiai négyesség utolsó tétele, a Skorpió. Ugyanakkor ő, az Oroszlán,lelki értelemben a Nyilashoz tartozik, míg a Skorpió szellemiségének a Kos-lelkiség a kiegészítője. 

A korábban megismert „kezdő ötös” két, eddig pár nélkül maradt szélső tagja, a Nyilas, illetve a Kos tehát itt és
most kapta meg a maga hiányzó felét. A Nyilas-szellemiség Oroszlán-lelkiséggel gazdagodott, a Kos pedig
a Skorpió-szellemiség irányából egészült ki a maga lelkiségével.

Sorban haladva: az Oroszlánnak az „országgal” —és a szemben lévő Vízöntővel — való kapcsolatát már megbeszéltük. Azt is tudjuk, hogy a „misztikus” pár, a Skorpió jóvoltából ez az ország – ha nem is evilági
matériából gyúrták, de — „mindörökké” él. 

A Szűz és a „hatalom” viszonyáról is esett már szó, a szemben lévő Halak-„akarat” kapcsolat tárgyalásakor. A „misztikus” vonzatokról sem kell külön szót ejtenünk, hiszen az Ikrek-Szűz viszony ilyen tekintetben reciprok
jellegű. Az Ikrek-szellemiségnek — láttuk — Szűz-lelkiség felelt meg, a Szűz-szellemiségnek viszont Ikreklelkiség. Értsd: a „hatalom” — hiába „akarom”! —csak akkor állhat fenn tartósan, ha a szükségképpen elkövetett hibákat a hatalom gyakorlói és kiszolgáltatottjai kölcsönösen meg tudják bocsátani egymásnak. Nem józan megfontolás, hanem lelki egymásrahangolódás alapján.

 Hasonló reciprok viszony áll fenn a következő téridő-egység, a Mérleg és a már tárgyalt Rák-tulajdonságrendszer között. Korábbi példánknál maradva: ha igaznak bizonyult, hogy a „Pelikán” (Rák) magasrendű szellemiségtől vezérelt áldozata csak érzelmileg kellőképpen kibélelt fészek (Mérleg) esetén szolgálhatja eredményesen az életet, akkor az is igaz, hogy ahol megfelelő szellemi közeg (Mérleg) alakul ki a mindenségben, oda előbb-utóbb beköltözik az önfeláldozó szeretet lelki indítéka, a „Pelikán” (Rák). És ez a „megfelelő szellemi közeg” az Úri Imádság ide illő tételének tanúsága szerint csakis akkor alakulhat ki, ha — Kálvin János nevezetes
mondását idézve — „soli Deo glória”, vagyis ha „egyedül Istené a dicsőség”. (Merthogy most éppen a „dicsőség” tételénél járunk.) Másként a Pelikán-fészek óhatatlanul az önzés, a magamutogatás, a gátlástalan bírvágy melegágyává lesz. Amint azt napjainkban annyiszor tapasztaljuk.

Utolsó tételünkhöz érkeztünk, mind az Úri Imádságban, mind az Állatöv vele párhuzamba állított
„kisvilágában”. Ez utóbbi vonatkoztatási rendszerben most a Skorpió téridő-egységében járunk. Az egyre
tökéletesebb műszerekkel vizsgálódó modern csillagászat-tudomány ebben az irányban jelöli ki (Földünkről nézvést) az általa eddig bemért-azonosított Univerzum központját. A feltételezett „Big Bang” forráshelyét. Az Úri Imádság erre egyetlen szóval utal:
„Mindörökké”. 

Ez a születés, az elmúlás és az újjászületés közös kulcsszava.

 Érvényesülésének tartománya pedig pontosan szembe esik a napi lét anyagi szintjéhez kötött Bika-tulajdonságrendszer „felségterületével”. Ott: mindennapi kenyér, ma — itt: most és minden időben. Pillanatnyi lét — örökkévalóság. Tipikus tengely-kapcsolat az Isten-időn belül. És a szó szoros értelmében „telibe találó” végszó az élet-teljességet megidéző Úri Imádságban. Ha pedig a lelki hozadékát is ide akarjuk idézni, akkor megint csak ismételhetünk.

 A Skorpió-szellemiségnek Kos-lelkiség felelt meg. Az időben megfogalmazódó „mindörökké” misztikus síkon így kapja meg a maga térbeli —ugyanakkor erkölcsi — kiegészítőjét: „mint a mennyben, úgy itt a földön is”.

Az „Ámen” — ezek után nyilván maguktól is kitalálták — visszacsatol a „Mennyei Atyához” (hangtanilag is!), és ezzel újra indulhat, természetesen eggyel magasabb létfokozaton, a kozmikus-üdvtörténeti körjárat.

Végére értünk volna a magunk elemző körsétájának is?

 Dehogy! 

Hiszen még alig indultunk el! 

Hátra volna az évköri három „kereszt”, a kardinális, a szilárd és a változó kapcsolatrendszerének végig-vallatása, az Úri Imádság megfelelő tételeinek ezek szerinti sorba olvasásával. Azután ugyanezt a műveletsort elvégezhetnénk az ún. „trigonokkal”…

Egyvalamit azonban mindenképpen szóba kell még hoznom, hiszen ígéretet tettem rá. 

A „merre induljunk?” kérdéséről van szó.

 Első nekifutásra úgy találtuk, hogy célszerű a „kis év” menetében araszolgatnunk végig az imádság szövegén, és ennek a döntésnek a helyessége végül is lépésről lépésre igazolódni látszott. Igen ám, de az a többes szám — „mi
Atyánk”, „mi vétkeink” stb. — mégsem hagyható egészen figyelmen kívül. 

Mi lenne, ha „visszafelé”, a precessziós rendben is végigpróbálnánk az útvonalat? 

Nos, meg lehet tenni — magam meg is tettem —,de mindjárt az első lépés után orra buknánk. (Aki
nem hiszi, járjon utána!) Nyugodtan ki lehet jelenteni: ez az útvonal — így, önmagában — nem járható!

 Az egyéni életvitel lehetőségéről lemondva, azt nullázva, úgy látszik, nem lehetséges sem a nemzeti, sem az
egyetemes emberi létsíkon közlekedni. Minden ilyen mozgás-kísérlet „eredménye” üres fikció marad. 

Más megfogalmazásban: a legmagasabb rendű nemzeti (egyetemes emberi) feladatot is egyénekként kell vállalnunk és végrehajtanunk. Ez alól a felelősség alól semmiképpen sem bújhatunk ki.

Mármost mi lenne, ha az Úri Imádságban és az évkörben párhuzamosan bejárható kétféle, egyéni, illetve egyetemes menet-lehetőséget egyszerre, összhangzatosan érvényesítenénk? Mert ennek sem elvi, sem gyakorlati akadálya nem mutatkozik. És így —előre jelezhetem — igen értékes új felismerésekhez juthatunk.

Az indulás természetesen ilyen feltételek mellett is a Nyilasból kell, hogy történjék. Az is mindjárt belátható, hogy sem neki, sem a vele szembe eső Ikreknek nem lesz kiegészítő párja a kétirányú menetben. Ők ketten ilyen módon az egész folyamatrendszer gerincét fogják képezni. Egyébként az Ikrek már eleve két-összetevőjű rendszert képez mind az Állatövben, mind az Úri Imádság hozzá tartozó szövegrészében.

 („Bocsásd meg…, s mi azonképpen megbocsátunk…”) A többiek párokat alkotva emelkednek szintről szintre, egyre feljebb, egészen idáig. A kis éves (egyéni) útvonalon addig, hogy „Bocsásd meg…”, a precessziós (nemzeti, egyetemes emberi) vonalon odáig, hogy „… s mi azonképpen megbocsátunk…”.

Lássuk, emeletenként hogyan fognak szólni az imádság párokba rendeződő tételei.

Első emelet (Bak – Skorpió): „Szenteltessék meg aTe neved” – „Mindörökké”.

Második emelet (Vízöntő– Mérleg): „Jöjjön el a Te országod” – (Mert tiéd) „a dicsőség”.

Harmadik emelet (Halak – Szűz): „Legyen meg a Te akaratod” – (Mert tiéd) „a hatalom”.

Negyedik emelet (Kos – Oroszlán): „Mint a mennyben, úgyitt a földön is” – („Mert) tiéd az ország”.

Ötödik, egyben utolsó emelet (Bika – Rák): „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” – „És szabadíts
meg minket a gonosztól, hogy ne vihessen kísértésbe minket”.

Az „igen érdekes felismerés” (legalább egy) azonban még csak most következik. Ha ezt a Nyilas –Ikrek tengelyre szimmetrikus emelet-rendszert rávetítjük az évkör rajzos ábrájára, azonnal világossá válik, hogy a manicheizmus jellegzetes „öt plusz egyes” elemrendszerének az állatövi jegyekhez való viszonyát képeztük le vele. Ebben a rendszerben a Skorpió és a Szűz „elemet cserél” a mi szokványos elem-beosztásunkhoz képest. Nevezetesen: a Skorpió föld-elemű lesz, a Szűz pedig vizes. Ezen kívül „plusz egyes” vagy „nulladik” elem szálláshelyeként
önálló emeletet kap a Bika – Rák páros, az „ötödik elem”, az „életfa” vagy „quinta essentia” pedig a Nyilas – Ikrek tengelyben nyilatkozik meg.

Bármennyire kellemetlenül érinthet ez egyeseket vagy bizonyos köröket, újra hangsúlyoznunk kell: ez a sajátos elrendezésű elem-rendszer csakis a — szkíta ősvallásból mellékágon kialakult — manicheizmus
írott hagyományában mutatható ki (Kephalaia). 

Párhuzama a Miatyánk egyéni és közösségi olvasati egységeit egyetlen emelet-rendszerbe összefoglaló szö-
veganyaggal mindazonáltal tagadhatatlan. 

Ahhoz, hogy eltekinthessünk tőle, az imádságnak az évkörre vetíthetőségét magát kellene kategorikusan tagadnunk. Erre azonban a fenti érveléssor után vajmi kevés esélyünk maradt.
Következtetés?...

 Nos, valamit az Olvasóra is bízni kell. És én bízom az Olvasóban: végig fogja meditálni ezeket a szöveg-csoportosításokat. Valamennyit.

Csakhogy ehhez már nem lesz szükség rám.
Isten segítse Önöket örömteli munkálkodásukban!

 

https://www.dobogommt.hu/ujsag_archivum?ev=2010