Részlet...

Tárgyi világnak nevezünk mindent, amivel bármilyen módon kapcsolatba kerülünk: csillagok, bútorok, események, kavicsok, sziklák, virágok, fák — a teljes anyagi létünk. Viselkedésünket nagyobb részben az határozza meg, hogy valójában miként vélekedünk ezekről a dolgokról. Az ember az egyéni világszemléletének megfelelően érezheti magát biztonságban vagy bizonytalanságban, lehet boldog vagy szomorú, magabiztos vagy ennek ellenkezője. Oly tudattalanul alakítjuk a tárgyi világot, ahogyan lélegzünk. Nem kell úgy  gondolkodnunk efelől, mint egy  börtönről, ahonnan majd egyszer megszökhetünk, s nem is mint vesztőhelyről,  ahonnan nem lehetséges  a szökés. Nem, mert tudomásul kell vennünk, hogy mi magunk formáljuk az anyagot, hogy működhessen a háromdimenziós valóságunk, hogy fejlesszük képességeinket és segíthessünk másoknak. A fizikai anyag olyan, mint az agyag, amelyet kívánságunk szerint formálhatunk, nem pedig olyan, mint a beton, amelybe beleöntötték a tudatunkat. A tudatosság hiányában is, de kivetítjük gondolatainkat, és ez által formáljuk az anyagi valóságot. Testünk a materializációja annak, aminek gondoljuk magunkat. Mindannyian teremtők vagyunk, és ez a világ a mi közös, együttes teremtményünk.

Amikor azt mondjuk, hogy mi teremtettük a fizikai anyagot, felhasználva a világmindenség vitalitását, ugyanúgy, ahogy mintát tudunk lehelni a befagyott ablaküvegre, ezzel nem állítom azt, hogy mi teremtettük a világmindenséget. Csupán annyit, hogy mi teremtettük az anyagi világot, olyanra, amilyennek ismerjük.

A vegyi anyagok még mindig képtelenek tudatot vagy életet létrehozni. Tudósainknak előbb-utóbb szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a tudat az első, s az fejleszti ki a maga formáját, olyanra, amilyen. Testünk minden egyes sejtjének megvan a maga külön tudata. A sejtek között tudatos együttműködés folyik, csakúgy, mint ahogyan a szervek között.

 A molekuláknak, az atomoknak és a még kisebb részecskéknek sűrűbb tudatuk van. Amikor sejtekké állnak össze, egyéni sejttudatot alkotnak. Ez az összekapcsolódás olyan tudatot alkot, amely sokkal több tapasztalatra és beteljesülésre képes, mint amennyire a különálló atom vagy molekula egyedül képes volna. És ez így megy a végtelenségig, az anyagi test mechanizmusának, ritmusának kialakulásáig. Az is tudvalévő, hogy a legkisebb részecske is megőrzi egyéni mivoltát, és képességei - az együttműködésnek köszönhetően- milliószorosára növekednek. Az anyag az az eszköz, az a közeg, ami hordozza az átformált lelki energiát; ami így létrejön, azt úgy lehet felhasználni, mint ahogy az építő használja fel a kockaköveket. Az anyag a szemlélő számára viszonylagos állandóságot mutat, csupán ennyire „szilárd”.

 Állandóan a teremtés állapotában van, egyetlen anyagi tárgy sem folyamatos önmagában. Példának okáért nincs olyan anyagi tárgy, amely az idő teltével, az öregedéstől elbomlana. A lelki energiának viszont vannak olyan fizikai formában megjelenő alkotásai, amelyek látszólag, többé-kevésbé szilárdnak tűnnek. Az anyagi dolgok oszthatatlanok, szilárdak, önmagukkal azonos tárgyként nem „léteznek elég sokáig” ahhoz, hogy az idő megváltoztassa őket. A bennük rejlő energia gyengül meg, a fizikai forma elmosódik, eltorzul. Egy ponton túl minden egyes újrateremtés tökéletlenebb lesz az azt megelőzőnél. Sok ilyen újrateremtés után,- amelyek számunkra észrevétlenül játszódtak le-, felfigyelünk a különbségre, és azt feltételezzük, hogy változás történt. Holott az anyag, amelyből a tárgy eredetileg állt, addigra sokszor, teljesen eltűnt már, és a formát új anyag töltötte ki. A háromdimenziós  valóságban a tudatot  a fizikai anyag teszi hatékonnyá. Amikor egy energiatömeg közelít a mi mezőnkhöz - azon belül - igyekszik képességeihez mérten a lehető legjobban kifejezni magát, kezdetekben igen nagy képlékenységgel. A teremtés azonban folyamatos, mint egy sugárzás, vagy sugarak végtelen sorozata — először gyenge, amikor még távol van, aztán erősödik, majd a távolodással ismét  gyengülni kezd.  Az anyag önmagában azonban nem folyamatosabb, nincs jobban kitéve a növekedésnek vagy az időnek, mint, mondjuk, a kék szín. Nem csak a jelenben formáljuk valóságunkat, hanem a fizikai test halála után is, tehát határtalanul fontos, hogy megértsük, milyen kapcsolat van a gondolataink teremtő ereje és a valóság között.

    A személyiség többdimenziós. Nem függ az ember tértől és időtől. Mindenkinek a sorsa a saját kezében van. Azokat a nehézségeket, amelyeket mostani életünkben kikerülünk, egy „következő életben”visszakapjuk. Szerencsétlenségünkért nem hibáztathatjuk Istent, a     szüleinket, a társadalmat vagy bárkit, mert mielőtt jelenlegi életünket elkezdtük volna, mi magunk választottuk a körülményeket, amelyek közé születtünk, csakúgy, mint a feladatokat, melyek legjobban szolgálják majd fejlődésünket. A fizikai anyagot olyan könnyedén és tudattalanul formáljuk, mint ahogyan levegőt veszünk. Valamennyien tudatában vagyunk azoknak az ideáknak - telepatikus úton -, melyek alapján megalkotjuk a fizikai valósággal kapcsolatos saját felfogásunkat. Még vannak az emberi személyiségnek földerítetlen képességei,  más módokon is juthatunk tudáshoz, mint amelyeket általában megszoktunk. Megvan a szabadságunk ahhoz, hogy megváltoztassuk önmagunkat és környezetünket. Alapvetően mi magunk alakítjuk ki azt a környezetet, amelyre azután reagálunk. Hiszem, hogy mi magunk formáljuk önnön valóságunkat — most is és halálunk után is.

Fogalomkörök

Az energia: az univerzum alapja.

Az entitás: az alapvető Én : nem fizikai és halhatatlan.

Először is: az embernek nem lelke van, hanem az ember maga a lélek. A "lélek"szó helyett szívesebben használom az "entitás" kifejezést, egyszerűen azért, mert ehhez a szóhoz nem kapcsolódnak azok a bizonyos közkeletű tévedések, sem a vallásos képzetek (valláson a szervezett egyházakat értem). Sajnos a lelket vagy entitást valami befejezett, statikus "dolognak" tekintjük, ami a miénk, de nem vagyunk azonosak vele. A legbensőbb, leghatalmasabb identitásunk - azaz a lélek vagy entitás - állandóan, szükségszerűen változik. Nem olyan, mint valami örökség: érdeklődő, eleven, érzékeny és fogékony.  A lélek alakítja a fizikai testet meg az ismert világot, és állandóan a keletkezés állapotában van.  Alapvetően más dimenziókban létezik, és ezekben a kiteljesedés nem függ a bármely pontra való megérkezéshez, sem spirituális értelemben, sem másképp. A lélek vagy entitás mindig a keresés vagy tanulás állapotában van, a fejlődés folyamatában, amely szubjektív megtapasztalást jelent, de nincs köze a térhez vagy az időhöz. Vehetjük úgy is, hogy mindenki egy társasjáték résztvevője, amelyben az egoista, tudatos Én úgy tesz, mintha nem tudná azt, amit a Teljes Én egész határozottan tud. Mivel az ego része a Teljes Én-nek, szükségszerűen rendelkezik ezzel a tudással. Csakhogy rendkívül intenzíven a fizikai valóságra koncentrál, ezért úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindaddig, amíg úgy nem érzi, hogy fizikai értelemben hasznosítani nem tudja a tudást. Hozzá tudunk férni a belső Én-hez, hiszen a saját lelkünktől, entitásunktól nem vagyunk elszakítva. Az ego szereti önmagát elsődlegesnek, egyedülinek tekinteni, hiszen valóban az ego foglalkozik a legközvetlenebbül a fizikai valóság gyakran viharos történéseivel, és nem szereti, ha e feladata ellátásában megzavarják.

Azonban mindig működnek a pszichológiai és pszichés csatornák, amelyeken át az Én különböző szintjei között zajlik a kommunikáció; az ego feltétlenül el is fogad a személyiség belső részeitől érkező, fontos információkat és adatokat. Helyzete  nagymértékben attól függ, hogy a belső forrásból származó információkat feltétel nélkül elfogadja. Az ego – más szóval a "külső" Én, amelyről azt hisszük, hogy velünk azonos – az a részünk, aki a biztonságát és látszólagos irányítói szerepét képes megőrizni azáltal, hogy személyiségünk belső rétegei állandóan támogatják, működtetik a fizikai testet, fenntartják a kommunikációt a külső és a belső ingerek tömegében. A lélek vagy entitás gyarapodik - nem csökken -, a reinkarnációkban, a létezésben és a lehetséges valóságokban való tapasztalásakor. Testünk sejtek millióiból áll, mégis egységesnek és a sajátunknak tekintjük. Testünket magunk alakítjuk - de nem kívülről, hanem belülről kifelé - csakhogy élő anyagból formáljuk, és a lehető legkisebb részecskéjének is megvan a maga eleven tudata. Az anyag halmazokat alkothat, tehát, ha  ilyen értelemben nézzük, akkor a tudatnak is vannak halmazai, amelyek mindegyike egyedi, mindegyiknek megvan a maguk sorsa, megvannak a képességei és a lehetőségei. Entitásunk számára nincsenek korlátok: hogyan volnának hát határai?  A többi entitással energiaszinten képes kommunikálni, és szinte kimeríthetetlen energiatartalékok állnak rendelkezésére. Az egyén alapvető létállapota: az entitás- az Én, mely halhatatlan és nem anyagi. Valahol mélyen minden entitásban megvan az összes személyisége, mindegyik a saját, egyéni tudatával létezik.

A lélekre gyakran úgy gondolunk, mint valami drágakőre, amelyet végül Istennek kell felajánlanunk. Ezt a felfogást őrzi sok filozófia: a lélek visszakerül ahhoz, akitől az ember eredendően kapta, vagy valami ködös állapotban szétoszlik a lét és a nemlét között. Pedig a lélek elsősorban  alkotó, teremtő.

 Sok ember úgy képzeli, hogy a lélek az ego halhatatlan változata – de, ezek elfelejtik, hogy az ego csupán aprócska része az Én-nek; a személyiségnek ez a része egyszerűen csak kivetül a végtelenségig. A"halhatatlanság" kérdésében  az emberiség mintha az ego további fejlődésében reménykedne, mégis ágál az ellen, hogy a fejlődés változással járhat együtt. Vallásaiban azt hangoztatja, hogy valóban van lelke, és közben föl sem teszi a kérdést, hogy mi a lélek; gyakran viszont olyannak tekinti a lelket, mintha egy tárgy volna, amelyet birtokol. A személyiség - még az is, amit ismerünk belőle - állandóan változik, és nem is mindig úgy, ahogy elvárjuk tőle – sőt, többnyire kiszámíthatatlanul. Csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy a saját viselkedésünkben fellelhető hasonlóságokra koncentráljunk; ezekre építjük fel az elméletet, amely szerint az Én viselkedésminták alapján működik, de ezekkel a mintákkal mi ruháztuk fel. A minták akadályozzák meg, hogy olyannak lássuk az Én-t, amilyen valójában. Egyenlőre még a halandó Én-nel kapcsolatban sem értjük az érzékelés igazi mivoltát, így a lélek érzékelését aligha érthetjük még meg. Mert a lélek mindenekelőtt érzékel és teremt. Ne feledjük: most is lélek vagyunk. Tehát a bennünk lévő lélek most is érzékel. Érzékelési módszerei ma is ugyanazok, mint amelyek a fizikai születésünk előtt voltak, és a fizikai halálunk után is lesznek. Önmagunk belső része, a „lélekanyag”, halálunk után sem fogja hirtelen megváltoztatni érzékelési módszereit vagy a tulajdonságait. Az a közkeletű felfogás, amely szerint "lelkedet meg kell váltanod, különben elvész", hatalmas félreértés, eltorzítás következménye, hiszen éppen a lélek az a részünk, amely elpusztíthatatlan.

Saját személyiségünk, része a léleknek. A lélek nem fogja elnyelni, eltörölni, leigázni, bekebelezni – de, el sem lehet választani tőle. Mégis: csupán egy aspektusa a lelkünknek.

Az a személyiség, aki most vagyunk, meg az a személyiség, aki voltunk, meg aki leszünk –az mind a lélek, a mi lelkünk megnyilvánulásai. Tehát a lelkünk – a lélek, aki mi vagyunk ,a lélek, akinek része vagyunk – ez a lélek sokkal alkotóképesebb és csodálatosabb jelenség, amint amilyennek valaha is gondoltuk. Ha ezt nem értjük meg teljesen világosan, ha az egyszerűség kedvéért ezt a fogalmat felhígítva szemléljük, akkor nem érthetjük meg a lélek intenzív vitalitását. Lelkünk rendelkezik mindazzal az információval, tudással és bölcsességgel, amelyet az összes többi „korábbi” személyiségünk tapasztalatai hordoznak; megvan mindenkiben a lehetőség, hogy hozzájusson ehhez a tudáshoz, de csak akkor, ha felismeri igaz valóját. Ismét hangsúlyozom: ezek a személyiségek a lélekben egymástól függetlenül léteznek, de annak részét alkotják, s mindegyikük szabadon fejtheti ki teremtő erejét és szabadon is fejlődhet.

A belső kommunikáció, információcsere mindig működik, és az egyik rész tudása az összes többinek a rendelkezésére áll – nemcsak a fizikai halál után, hanem most, ebben a pillanatban is. Maga a lélek azonban nem mozdulatlan, nem statikus. Az őt alkotó személyiségek tapasztalatain keresztül is növekszik és fejlődik, és - nagyon egyszerűen, de még sem tökéletesen fogalmazva – több, mint részeinek összege.

Maga a lélek egyáltalán nem zárt rendszer, mégis, amikor a lélekre gondolunk, általában ilyen képzet él róla bennünk; mintha egy változhatatlan, spirituális vagy pszichés erődítmény volna. Ez a képzet azonban hamis, hiszen ha így lenne, akkor az erődítmény nemcsak a betolakodókat tartaná távol, de a terjeszkedésnek, a fejlődésnek is gátat vetne.

 Annyira félünk saját identitásunk érzésétől, hogy elutasítjuk azt a gondolatot, mely szerint például a lélek egy nyitott spirituális rendszer, az alkotás,  a teremtés erőközpontja, amely minden irányban tágul – pedig valójában ez a helyzet.

A lélek, entitás úgy is leírható, mint egy sokdimenziós, végtelen cselekedet, amelynek következtében a legparányibb, legapróbb lehetségesség létezővé, valóságossá válik valahol. Egy végtelen, alkotó cselekedet, amely végtelen dimenziókat teremt önmagának, azért, hogy megvalósíthassa önnön kiteljesedését. Létezésünk szövete egyszerűen olyan, hogy a háromdimenziós értelem nem képes ezt megpillantani. A lehetséges Én-ek részei identitásunknak vagy lelkünknek, és ha nem észleljük, érzékeljük a velük való kapcsolatot, annak csak az az oka, hogy egyedül a fizikai eseményekre összpontosítunk, azokat tartjuk valóságnak. Pedig, minden mentális cselekedet a valóság egy új dimenzióját nyitja meg. Úgy is lehetne mindezt mondani, hogy: a legcsekélyebb gondolatból is világok születnek.

 Intuitív módon viszont fölfedezhetjük a lélek vagy entitás természetét, és az intuitív tudás sok szempontból magasabb rendű, mint a tudás bármely más fajtája. A lélek intuitív megértésének egyik előfeltétele az erre irányuló vágy. Ha a vágy elég erős, akkor automatikusan olyan tapasztalatokhoz juthatunk, amelyek eleven, félreérthetetlen belső tudáshoz vezetnek. Léteznek olyan módszerek, amelyek képessé tesznek minket erre. Amennyiben még lekorlátozzuk fogalmainkat a lélekről, akkor bizonyos mértékig elszakítjuk magunkat saját lényünktől, alkotó erőnk mindenkori forrásától. Az úgynevezett fizikai „érzékszerveken túli érzékelés” csak durva és torz fogalmat ad azokról az alapvető módszerekről, ahogyan a belső Én hozzájut az információhoz, mégis az érzékszerveken túli érzékelés köré tömöríthető fogalmak legalább közelebb állnak az igazsághoz, mint ahhoz a felfogáshoz, hogy az érzékelés alapvetően csak fizikai jellegű lehet.

Az érzékelés ismertetésétől szinte lehetetlen a lélek mibenlétének ismertetését elválasztani.

Általunk elfogadottan tehát a fizikai anyagot és a számunkra megismerhető fizikai világot is mi alkotjuk. A fizikai érzékszervek (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés szervei) használatával érzékeljük ezeket. Ez a fizikai érzékelés semmi esetre sem változtatja meg a belső Én ősi, eredendő, tiszta érzékelését, és a belső Én a léleknek az a része, amely bennünk van. Ő az Én-nek az a része, amely – mondhatni - mintegy küldöncként viselkedik a lélek és a jelenlegi személyiség között. (Azzal is tisztában kell lennünk, hogy amikor ilyen szavakat használunk: "lélek" vagy "entitás", "belső Én" vagy "jelenlegi személyiség", ez csak a szemléltetés miatt van, ugyanis az egyik része a másiknak: nincs olyan pont, ahol az egyik elkezdődik, a másik pedig véget ér. A tapasztalat még e szavak esetében is figyelmeztethetne, hogy maguk a szavak hoznak létre olyan felosztásokat, amelyek a saját megfigyeléseink szerint sem léteznek.) A mi valóságunkban (a jelenleg érzékelhetőben) a gondolatok fizikai valósággá válnak. Ez a tulajdonság - hogy a gondolatokat és az érzelmeket fizikai valósággá materializálja- a lélek sajátossága. Más valóságokban teljesen más "konstrukciók" keletkezhetnek belőlük. Ez a tudás– hogy világunk ideákból álló konstrukció –segít abban, hogy környezetünket és körülményeinket jótékonyan megváltoztathassuk. Ha nem értjük a lélek mibenlétét, és nem tudjuk, hogy a fizikai valóságot a mi gondolataink és érzéseink teremtik, akkor nem érezhetjük magunkban az erőt sem ahhoz, hogy megváltoztassuk.

A lélek minden élményt közvetlenül érzékel, nem függ a fizikai érzékeléstől, nem függ az időtől. A mentális cselekedeteket, eseményeket érzékeli, a léleknek az érzékeléshez nincs szüksége fizikai testre sem. Az érzékelés folyamatos, akár ebben az életünkben tartózkodunk éppen, akár egy másikban. A fizikai rendszerben szerzett tapasztalataink viszont valóban függenek a fizikai formától és a fizikai érzékszerveinktől – ugyanis ezek interpretálják, ezek fordítják le fizikai adatokká, információkká a valóságot. Az előbbiekből következik, hogy a lélek közvetlen érzékelésének bizonyos jeleit meg lehet tapasztalni, ha átmenetileg kikapcsoljuk a fizikai érzékszerveket. Álmunkban bizonyos mértékig ezt tesszük, de még olyakor is hajlamosak vagyunk lefordítani az élményt fizikai fogalmakra, például hallucinációra. Az álom bizonyos mélységeiben azonban a lélek érzékelése aránylag akadálytalanul működik. Átvitt értelemben mondva: ilyenkor iszunk, az érzékelés tiszta forrásából. Saját lényünk mélységeivel, teremtő erőnk forrásával kommunikálunk. Ezek az élmények, mivel nem fizikaiak, nem maradnak meg reggelig. Nem emlékszünk rájuk, mint az álmainkra. Viszont még ugyanazon az éjszakán, később lehetnek álmok az úgynevezett "mélységélményben" megszerzett információk alapján. Ezek nem lesznek a pontos vagy akár megközelítő átiratai magának az élménynek, inkább álomparabolák – ami ugye teljesen más dolog. Ezt a bizonyos, álombeli tudatszintet még nem fedezték fel tudósaink.

Ekkor termelődik az az energia, amely magát az álomállapotot lehetővé teszi. Igaz, hogy az álmok teszik lehetővé - a fizikai valóságra koncentráló Én számára- az új tapasztalatok megemésztését, de az is igaz, hogy utána a tapasztalat visszarendeződik eredeti összetevőivé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy: széthullik. Egyes részei megmaradnak, mint "múltbeli" fizikai érzékelésű információk, az egész élmény azonban visszaáll eredeti állapotába. Ezután az "örökkévalóságig" létezik, megfosztva a fizikai ruhájától, amelyre csak nekünk volt szükségünk azért, hogy megérthessük az élményt. A fizikai lét az egyik út, amelyet a lélek kiválaszthat, hogy saját aktualitását megtapasztalja. Más szóval: a lélek megteremtette számunkra a világot, hogy belakjuk és változtassunk rajta – egy teljes tevékenységi szférát, amelyben új fejlődési szintek és új tudatformák keletkezhetnek. Úgy is lehet fogalmazni, hogy állandóan teremtjük a lelkünket, és a lelkünk állandóan teremt bennünket.

A lélek sohasem csökken, mint ahogy az Én többi részei sem. A lélek tulajdonképpen elektromágneses energiamező, amelynek mi is részei vagyunk. Ez a mező koncentrált mozgásból, változásból áll: lehetőségek, lehetséges mozgások tárháza, amelyek mind arra törekszenek, hogy kifejeződjenek. A lélekről az is elmondható, hogy nem-fizikai tudatok közössége, de önmagát mégis egységként, identitásként ismeri. Az identitás tudja önmagáról, hogy kicsoda, ráadásul sokkal biztosabban tudja, mint a fizikai test a maga identitását. De mégis: hol található az elektromágneses energiamezőn belül a lélek identitása? Újrateremti önmaga összes többi részét, és megadja nekik az identitást, ami egy a mienkkel. És ha megkérdeznéd tőle: "Ki vagy te?" egyszerűen azt felelné: "Én én vagyok" – és ezt helyettünk  is mondaná. A pszichológia fogalmai szerint, a lélek elsődleges, felsőbbrendű identitás, amely önmagában sok más egyéni tudat Gestaltja – egy határtalan Én, amely sokféle módon és formában képes kifejezni magát, mégis megőrzi "én vagyok-ságát", még akkor is, ha közben tudja, hogy ez az én vagyok-ság része egy másik én vagyok-ságnak. A lélek utazó, csakhogy ő a teremtője is minden tapasztalatnak és minden célnak. Menet közben teremti maga körül a világot.

Annak a pszichológiai lénynek, akinek részei vagyunk ez az igazi valósága. Alapvetően nem a jó és rossz egyezményes fogalmaira épül a tudat.Következésképpen a lélek sem. Ez nem jelenti azt, hogy a mi világunkban  és másokban ezek a fogalmak nem léteznek, vagy, hogy a jó ne volna előbbre való a rossznál. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy a lélek tudja: a jó és a rossz csupán különböző megnyilvánulásai egy sokkal nagyobb valóságnak.

Intuitív módon (élményszerű felismerés, sugallat, ösztönös megérzés, ihlet) sokkal egyszerűbbé válik majd, ha megtanuljuk megtapasztalni, hogy mik is vagyunk valójában. Egyenlőre  fizikai testünkön  nem tudunk áthatolni, hogy megkeressük identitásunkat, de pszichológiai én-ünkön igenis keresztülutazhatunk. Ezen a belső felfedező úton sokkal több csoda vár ránk, mint amennyit el tudunk képzelni. Valóban lelkek vagyunk, egy-egy lélek egy bizonyos megnyilvánulása; lényünk igaz mivoltát illetően tudatlanságban sem kellene maradnunk. Lehet, hogy nem vagyunk képesek tudásunkat egyértelműen szavakba, mondatokba, de még sokszor írásba sem foglalni, de ez semmit sem von le annak értékéből vagy érvényességéből, amit megtapasztalunk akkor, ha egyszer elkezdünk befelé figyelni.

Nevezhetjük ezt spirituális vagy pszichológiai felfedező útnak. Nem a lelkünket fogjuk megkeresni. Ilyen értelemben ugyanis nincs megkeresnivaló. A lélek nem veszett el, és mi sem. A szándékunk azonban számít.

Nagy hatással volt rám sok olvasmány, tanítás, mégis, talán az eddigi legelfogadhatóbb összességében J. Roberts: Seth beszél, ill. Seth könyve c műve, amiből, többek között ezt az írást  is merítettem.

Sok ezer oldal összefoglalását olvashatod itt, talán érthetően sikerült megalkotni.